Az oldal automatikusan átirányít az új weboldalamra!

2010. április 18., vasárnap

Valerin Lanz írása

A furcsa falu

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy messzi-messzi ország, s a messzi-messzi országban egy hatalmas királyság. A király becsületes ember volt, középkorú, erős, izmos. Felesége gyönyörű volt és mindenkivel kedves. Volt nekik egy csodaszép és okos leányuk…

Most az következne, hogy, amint a leány felnőtt, eljött érte a szőke herceg fehér lovon, s boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Nos, ez nem egy ilyen mese lesz…

Szóval, adott egy isten háta mögötti kis falu, ahol az emberek olyan szegények, mint a templom egere, már ha lenne arrafelé templom. Senki nem dolgozik pénzért, náluk az élelem a legnagyobb kincs. A falu egyetlen utcából áll, de az önmagában olyan hosszú, hogy nem lehet ellátni egyik végétől a másikig. De nekünk most nem az a fontos, hogy hogyan is néz ki a falu. A lakói a fontosak. Ezek a lakók ugyanis nem emberek. Élő-halottak. Megátkozták őket, mert vétettek a szabályok ellen. Igazából csak egy szabály volt, ez pedig így hangzott: Ne nézz bele a királyné szemébe. És, hogy hogyan lehetséges, hogy egy egész falunak sikerült megszegnie ezt a szabályt? Nos, ez igen egyszerű. Ők semmit nem tudtak erről a szabályról. Amikor a király és udvartartása átvonult a falujukon, a hírnök felhívta a figyelmüket erre a dologra, s ők mindvégig hevesen bólogattak, de korántsem azért, mert megértették. Sőt. A hírnök franciául beszélt, ők viszont csak angolul értettek. Így hát, amit a király, oldalán a királynéval elhaladt előttük, ők kíváncsian felemelték a fejüket, s egyenesen belenéztek a királyné szemébe. Rossz döntés volt. Az óta élnek a világtól elzártan, senki nem jár feléjük, s ők sem mennek a kerítésen túlra. Azon a napon, amikor történetünk kezdetét veszi, minden átlagosnak indult. A helybéliek tették a dolgukat, mostak, főztek, a gyerekek kiültek a teraszokra, és játszottak, vagy a kutya hasát vakargatták. Aztán egyszer csak valami furcsa zajra lettek figyelmesek. Nem a házakból jött, nem is a föld alól. Mindenki kisereglett az utcára, hogy aztán a hatalmas kapu felé pislogjanak. Eleinte nem láttak semmit a felkavaródott homoktól, de a hang már elért hozzájuk.

- Ha tudom, hogy csak eddig hoz, nem szállok be maga mellé! Maga szemét! Azt mondta, a város felé megy! És mi ez a hely egyáltalán? – ez egy női hang volt, abban egészen biztosak voltak. Pillanatok múlva recsegve kinyílt a kapu, s meglátták a váratlan vendéget. Ha nem lettek volna halottak, most nevettek volna. A nő röhejesen nézett ki. Halásznadrágja csupa piszok, felsője több helyen elszakadt, a haja pedig… nos, legyen elég annyi, hogy láttak már rosszabbat is.
– Óó, helló – köszönt barátságosan. Az arca még mindig piros volt a dühtől. – Valerin Lanz vagyok, és most dobott ki egy szemét kamionsofőr. – A lakók értetlenkedve néztek egymásra. Kamion? Sofőr? Csuda egy szerzet ez a nő. Az idegen pillantása ide-oda csapongott közöttük, feltérképezte a ruhájukat, a frizurájukat, a testtartásukat, s valószínűleg benne is ugyan az fogalmazódott meg, mint a falu lakóiban. Ő sem látott még hozzájuk hasonló embereket. – Nem tudom, esetleg kaphatnék egy kis meleg vizet, hogy megmosakodjak? Nem zavarnék sokáig. Megyek tovább. Egy falut keresek. A neve Forks. – A társaság nem reagált, nem mozdult. Megmondhatták volna az idegennek, hogy megtalálta a keresett falut, de persze attól, hogy már halottak voltak, még akadt egy kis ész a fejükben. Tudták, hogy mit akarhat a nő, s ettől cseppet sem kedvelték meg jobban. Valerin látta rajtuk, hogy semmiben nem akarnak neki segíteni. – Talán tudnak valamit a faluról? Úgy tudom, már nincs messze. Hallottam egy legendát, hogy a falu lakóit sok évvel ezelőtt száműzték egy félreértés miatt. Azért jöttem, hogy segítsek nekik tisztázni a helyzetet. – Azért mondta el nekik mindezt, hátha megenyhülnek, ha látják, hogy jó szándékkal érkezett. De még mindig nem mozdult senki. Legalábbis néhány pillanatig, amikor is nagy lármával megint kinyílt a kapu.

- Hűha, mi ez a nagy tumultus? Ennyien összegyűltetek a fogadásomra? Ez igazán rendes tőletek. – Valerin a hang irányába fordult – Óó, vendégetek van? – A beszélő egy harminc év körüli férfi lehetett. Valerin nem tudta pontosan megállapítani a korát, mivel a bőre piszkos volt, a ruháiról nem is beszélve. Szeme összeszűkülve vizsgálgatta őt.

- Üdv. Valerin Lanz vagyok, és egy falut keresek.

- Egy falut? Ez is egy falu – mutatott rá vigyorogva.

- Egy Forks nevű falut – pontosított sietve. A férfi átpillantott a válla fölött.

- Aha. Hát, sok szerencsét a megtalálásához – azzal elment mellette. Valerin még csak most vette észre, hogy egy nagy zsákot húz maga mögött. Felment az egyik ház teraszára, s elkezdett kipakolni a zsákból. Volt ott minden. Az élelemtől kezdve a könyveket át a játékokig. A nő sóvárogva bámulta a szappant.

- Maga valami árus? – kérdezte.

- Igen – felelte az, fel sem pillantva. – Szüksége van talán valamire?

- Igen. Egy kád meleg vízre.

- Más is így van ezzel.

- Azt látom – morogta csak úgy magának. – Akkor tudna segíteni? – A férfi kivette az utolsó szalámit is a zsákból, komótosan összehajtotta, aztán lesétált a nő elé.

- A falubelieknek nincs fürdőszobájuk – magyarázta. – A víz sincs bevezetve – Valerin csalódottan sóhajtott – Nálam viszont van mindkettő.

- Miért, maga nem itt lakik?

- Nem. Én a falun kívül lakom. Azon a dombon – s elmutatott az egyik irányba, de a nő nem követte a pillantását.

- Van meleg vize? – kérdezte sóvárogva.

- Van.

- Szappan?

- Van.

- Puha ágy?

- Franciaágy – kacsintott pajkosan.

- Mennyibe foga ez nekem kerülni?

- Majd csak elintézzük valahogy. Fizethet természetben is – Valerin arca pirosra gyúlt.

- Már megbocsásson, de én nem olyan nő vagyok. És amúgy is, van vőlegényem.

- Oké – biccentett a férfi. – Jöjjön, fürödjön meg, aztán mesélek magának arról a furcsa faluról. – Valerin egy ideje már nem kapott ennél jobb ajánlatot, így nem is hagyta ki. A férfi háza sem volt modernebb a többinél, de a fürdőszoba látványa minden egyebet kiűzött a fejéből – Itt a szappan és egy törülköző – a kezébe nyomta a tárgyakat, a nő pedig nyomban bevetette magát a helyiségbe. Ledobálta magáról koszos ruháit, s elmerült a forró vízben. Eközben odakint a férfi, Sam, azon töprengett, hogy mennyit is mondjon el a faluról és lakóiról ennek az idegen nőnek. A legendát feltehetőleg ismeri, máskülönben nem kerekedett volna fel, hogy megtalálja a helyet. Leült az ágyra, s összekulcsolt kezeit kezdte tanulmányozni. Nagyon régen volt már, hogy egy nő belépett volna a házába, vagy akár az életébe. Ő nem tartozott a közösséghez, egyszerűen csak megsajnálta őket, s az óta ő hordja nekik a szükséges holmikat. Jól megvolt idáig, a nő felbukkanása azonban felzaklatta nyugodt lelkivilágát. Mivel kevés nőt látott eddigi élete során, nem tudta megállapítani, hogy ki szép, és ki nem az, de abban biztos volt, hogy Valerin a gyönyörű nők kategóriájába tartozik. Abban a percben nyílt a fürdő ajtaja, s kilépett rajta Valerin. Sam szeme felpattant a padlóról, de nyomban vissza is került oda. A nő még nem száradt meg rendesen, ruhái kicsit rátapadtak a testére, s láttatni engedték a domborulatait.

- Akkor mesél nekem a faluról? – kérdezte a nő, s leült mellé. Valahogy ösztönösen megbízott ebben a férfiban, pedig még a nevét sem tudta – Hogy hívják?

- Sam vagyok – megköszörülte a torkát. – Miért keresi a falut?

- Mert segíteni szeretnék a lakóinak. – Sam a szemébe nézett.

- Hogy?

- Írtam egy kérvényt, melyben kifejtettem, hogy a lakók önhibájukon kívül vétettek a szabályok ellen. Nem tudták, hogy nem szabad a királyné szemébe nézniük, mivel nem beszéltek franciául. A felmentésüket kérem.

- De miért? – Valerin vállat vont.

- Mert szerintem igazságtalan ez az egész. Akkor segít nekem?

- Miért nem bízza rám a dolgot? Majd én elviszem a kérvényét a lakóknak, elmagyarázom a tartalmát, maga pedig elviheti oda, ahová kell.

- Ezek szerint maga tudja, hogy hol található a falu, és még a lakóival is jóban van – kapott a szón Valerin.

- Igen – vallotta be Sam. – Éppen ezért tudom, hogy nem szívesen látják az idegeneket. Engem ismernek, és meg is fognak hallgatni. Sokkal könnyebb lenne, ha maga nem keveredne bele. – Valerin töprengett. Eddig mindig mindent sikerült egyedül megoldania, kivéve persze az idejutást. Eddig mindent a kezében tartott, senkinek nem adta át a hivatalos iratot, mert nagyon sokat dolgozott vele.

- Ugye nem fog átverni? – Sam szeme elkerekedett, mintha pofont kapott volna.

- Miért verném át?

- Nem tudom – vont vállat a nő. – Nem bízom senkiben.

- Meg tudom érteni. Ígérem, hogy nem verem át. – Valerin elmosolyodott, ami egy tőrdöfés volt a férfi szívébe.

- Akkor rendben – felállt, majd kivett a táskájából egy mappát – Itt van a hivatalos irat – átadta Samnek – Vigyázzon rá.

- Persze. – Nem nézett bele. Még szerencse, hogy Valerin elmondta neki, hogy mit tartalmaz az irat, ugyanis nem tudott olvasni. Ezen a helyen nem is volt rá szüksége. A Nap kezdett eltűnni a környező dombok mögött, a levegő lehűlt, a házban viszont kellemes meleg volt a kandallónak köszönhetően. Valerin bevackolta magát az egyik karosszékbe, felhúzta a lábát, s csak bámulta a tüzet. Nemsokára a végére ér egy hosszú és küzdelmes útnak, melyre tíz évvel ezelőtt lépett. Amikor az apját elítélték koholt vádak alapján. Valerin őt már nem tudta megmenteni, de talán ezen a falun még tudna segíteni. Hírtelen Sam alvó alakjára esett a pillantása. A férfi az ágy legszélén feküdt, nyilván elég helyet akart adni neki, de a nő nem tudott aludni. Nem csak azért, mert izgatott volt a másnap miatt, hanem azért is, mert érthetetlen módon iszonyúan vonzotta a férfi, s éppen ezért veszélyes lett volna egy ágyban lenniük. Így hát Valerin inkább a karosszéket választotta. A reggel rémisztő gyorsasággal érkezett el. A nő már javában reggelinek valót keresett a kicsike hűtőben, mikor a férfi ébredezni kezdett.
– Mindig ilyen korán kel? – kérdezte, s nagyot ásított.

- Általában nem – felelte Valerin. Azt már nem tette hozzá, hogy egy szemet nem aludt. Sam igazán kedves volt, hogy befogadta, nem akart nyavalyogni. – Magának sosem vásárol semmit? Tiszta üres a hűtő.

- Első a falu. – A nő kibányászott pár tojást az egyik tartóból. – Na, csak talált valamit.

- Nagy nehézségek árán. – A tűzhely sem volt a legmodernebb, de szerencsére pár tojás megsütésére még alkalmas volt. – Mondja csak, magának volt valaha valakije? – Sam majdnem félrenyelte a reggelit. Köhögési rohamot mímelt, de Valerint ez nem hatotta meg. Továbbra is várakozva nézett rá, így hát kénytelen volt válaszolni.

- Igen – motyogta alig halhatóan. – Volt, de meghalt.

- Sajnálom.

- Nem kell – mondta keményen. – Amúgy sem lett volna értelme – piszkálgatta a tányéron maradt tojást – Ő a király lánya volt – Valerin szeme elkerekedett.

- Azé a királyé? Aki száműzte a falu lakóit? – A férfi némán bólintott. – Hogy halt meg?

- Megölték a felkelők. Akiknek nem tetszett, hogy a király csak úgy eltüntetett egy egész falut – sóhajtott. – Én elmenekültem. Egyszerűen képtelen lettem volna ott maradni tovább – a nő bólogatott – Azt hiszem, itt az ideje, hogy elvigyem az üzenetét. – Felállt, magához vette a mappát, majd kilépett az ajtón a reggeli napsütésbe. Már a legelején tudta, hogy a lakóknak nem kell majd Valerin segítsége, s így is lett. Pedig Sam mindent bedobott. Hogy végre szabadon élhetnének, oda mehetnének, ahová akarnának, nem kellene többé bujkálniuk, megalázva és kegyvesztetten. De ezekre a makacs halottakra semmi nem volt hatással. Még egy normális élet ígérete sem érdekelte őket. Sam a ház felé baktatva eldöntötte, hogy hazudni fog a nőnek. Hazudni fog, s azt mondja, a falu szívesen fogadja a segítséget. Menjen csak vissza a városba, vigye el a papírt a megfelelő helyre, aztán majd meglátják, hogy mi lesz. Valerin szeme felragyogott a kedvező hír hallatán. Nyomban felkapta a táskáját.

- Azonnal indulok. Egy percet sem szabad késlekednem. Majd értesítem a döntésről.

- Valerin – a nő keze már a kilincsen volt –, köszönik szépen.

- Még nem tettem semmit. Majd akkor köszönjék, ha szabadok lesznek. – Sam egy hosszú, merengő pillantást vetett rá. Ez volt az ő búcsúja. Tudta, hogy soha többé nem fogják látni egymást, s a szíve megint darabokra hullott. Valerin mosolygott. Bízott benne, hogy még találkozhat a férfival, aki olyan nagy hatást gyakorolt rá. Szerencsésen elcsípett egy kamiont, ami elvitte a város határáig. Több napjába került, míg bejutott a tanács épületébe, de még akkor sem beszélhetett egy fontos emberrel sem. Kezdett kétségbe esni. Félt, hogy a lakók elveszítik a türelmüket, és feladják a várakozást. Akkor pedig hiába volt az egész. Végül egy borongós keddi napon, mikor már vagy tizedijére foglalt helyet a tanácsháza épületében, a recepció mellett, bebocsátást nyert a legfelsőbb tanács színe elé. Persze pont most nem fordított megfelelő gondot a megjelenésére. A papírt már napokkal ezelőtt leadta, az most ott feküdt az elnök asztalán. Elmondta az érveit, amit néma csöndben hallgattak végig.

- Szombaton rendezünk egy nagyszabású összejövetelt – kezdte a férfi. – Azon jelenjenek meg a falu lakói, valamint maga is, és ott majd bejelentjük döntésünket. – Valerin szíve hatalmasra dagadt. Hát mégiscsak sikerült kieszközölnie egy találkozót a száműzöttek számára. Azonnal a postára rohant, s megírta a fejleményeket Samnek. A férfi háza magányában, a ropogó tűz mellett olvasta a levelet, körülbelül századszorra. Persze nem mehetnek el. A lakóknak azt mondta, hogy Valerin feladta és hazament, a nőnek meg azt, hogy mindenki benne van a dologban. Erre a levélre nem válaszolhatott. Még egyszer nem lett volna képes hazudni a nőnek. Helyette fogta a levelet, s a tűzbe dobta. Ahogy a papír hamuvá égett, úgy morzsolódtak szét az ő reményei is, hogy még egyszer utoljára láthatják egymást. Valerin nagy izgalommal készülődött a szombat estére. Sam válasza nem érkezett meg, de ebben semmi furcsát nem talált. Egy rózsaszín, pánt nélküli ruhát vett fel az alkalomra. Haját kontyba csavarta. Elképzelte, hogy vajon a falu lakói milyen öltözékben fognak megjelenni. Főleg Samre volt kíváncsi. Vajon hogy állna neki az öltöny? Mosolyogva érkezett meg a tanács épületébe, ahol már szép számmal gyülekeztek az emberek. Látta az elnököt és a többi tagot is. Biccentettek felé, bár arcukon halvány kétkedés látszott. Nem bíztak benne, hogy megjelennek a száműzöttek. Valerin már hét órától folyamatosan az ajtót leste. Bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Ezt mondogatta magában egészen éjfélig, amikor is az elnök felsétált az emelvényre, s szót kért:
– Nos, ugyan nem szeretném azt mondani, hogy én előre tudtam, hogy ez lesz, mégis így érzek. – Valerinre nézett – Mit tudna felhozni a mentségére?

- Talán nem kapták meg a levelet – vetette fel.

- Thomas? – fordult hátra az elnök.

- Uram, a levél kézbesítve lett egy bizonyos Sam Termolis nemű férfinak.

- Ezek szerint ez kihúzva – somolygott gúnyosan a férfi. – Még valami?

- Én… én nem tudom, hogy mi történt.

- Én tudom. Maga átvert minket. Kellemetlen helyzetbe hozta a tanácsot azzal, hogy felemlegette ezt a régi ügyet. A falu lakóinak semmi mentségük nem lehet arra, amit tettek, és látva a tényeket, ezt ők maguk is így gondolják. Ha annyira szeretnének szabadok lenni, akkor megjelentek volna itt, hogy tisztázzák magukat – színpadiasan körbe mutatott. – Én nem látom itt egyiküket sem. Valerin Lanz büntetést érdemel. – A tömegen suttogás futott végig, a nő lába megremegett.

- Uram, én…

- Nem érdekel a kifogása – csattant fel. – Rám ruházott hatalmamnál fogva magát, Valerin Lanz arra ítélem, hogy minden egyes nap ugyan azt a napot élje át, míg meg nem bánja bűneit, és meg nem tisztul a lelke. – Valerin szíve a gyomrába zuhant, szeme könnyel telt meg. Ez volt az egyik legsúlyosabb büntetés, amit kiszabhattak valakire. A nő nem ellenkezett, tényleg úgy érezte, hogy bűnös. Kibotorkált az épületből. Az erdő felé ment. Lesétált a lépcsőkön, miközben könnyei végigfolytak az arcán. Köd telepedett a tájra, a fák vészjóslóan magasodtak Valerin fölé. Minden csendes volt, csak egy madár rikoltozott néha. A nő csalódott magában, amiért volt olyan bolond, hogy vakon megbízott egy idegen férfiban. Átadta neki a papírokat, s ki tudja, hogy miket mondott igazából a lakóknak. Vajon melyik napot kell átélnie újra meg újra? Bizonyára olyat fognak választani, amin a legtöbbet szenvedett. Lenézett a csodaszép ruhára, s legszívesebben ott helyben letépte volna magáról. Helyette besétált az erdőbe, s igyekezett maga mögött hagyni mindent. A tanácsot, a halott apját, Samet, de legfőképpen a furcsa falut.

Valerin Lanz

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Hali!
Forks átka. Nekem bejött ^^
Ahogy olvastam, nem tudom miért, de mindig elmosolyogtam, amikor egy fél mondatba az szerepelt "Sam szemébe". Lehet, hogy csak nekem vicces, de akkor is ari ^^
És a kedvenc mondatom: "Valerin Lanz vagyok, és most dobott ki egy szemét kamionsofőr. "
Pussz, Paris