Az oldal automatikusan átirányít az új weboldalamra!

2010. április 18., vasárnap

Paris Morgan írása


A Múlt szentélye

Paris Morgan tollából

Köszönet azoknak,
akik jó ötletnek tartották ezt a történetet,
különösen Daninak,
aki mindig szólt, ha valami nagyon nem stimmelt.

Köszönöm a biztatást.

P.M.



Feszengve szállok be Cole mellé az autóba. Fájdalom és kétségbeesettség kétes keveréke suhan át arcán. Szőke haja zilált, tekintete a távolba mered. Részeg. Igazán nem akarom siettetni, de szeretnék minél hamarabb túlesni ezen az egész estén.

Tudod te milyen várni? Áhítozni valami után, ami egyből nem lehet a tied?

Gyűlölök várni, most mégis visszafogom magam. Fekete koktélruhám flitteres szegélyét babrálom, miközben a kocsma előtt ácsorgó párocskát figyelem. A lány dülöngél, a fiú látszatra nem részeg, de biztos, hogy ivott. Vágyakozva néz a röhögcsélő lányra, aki sörösüveggel a kezében kezd esetlen táncába. Fiatalság…

Cole beletúr a hajába, megköszörüli torkát és végre elindítja az autót. Szemében dühös fény villan. Felvillanyoz a reakciója, érzem a belőle áradó tehetetlen haragot.

Cole Holmes, született 1984. március 6-án, New Yorkban. Anyja Maria Lewis, varrónő, apja Worren Holmes banki ügyintéző. New Yorkban nevelkedett, iskoláit is itt végezte. Jelenleg a City Bank munkatársa, az apja szakmáját követi, de szeretne magasabbra jutni.

Ez lenne Cole? Életrajzilag talán igen, de ettől függetlenül lehetne akárki. Talán agykurkászhoz jár minden szerda délután, talán sikkaszt a munkahelyén, vagy esténként kocsmázik.

Egyik sem.

Cole fiatal, jóképű, álmodozó természet, de túl könnyen feladja, ha akadályba ütközik. Egyetlen perc elég, hogy valaki megismerje. Egy hete találkoztam vele ugyanebben a klubban, ahonnan az előbb kiléptünk. Azonnal megragadott a tekintete, szinte megbabonázott a kisugárzása.

Szegény Cole, jobbat érdemelne, mint amit kapott. A barátnője egy hete faképnél hagyta és lelépett az egyik munkatársával. A munkahelyén gondjai vannak, az apja évek óta nem beszél vele, az édesanyja csak egy hónapja halt meg. Balszerencsés sorozat. És igen, Cole az utóbbi időben öngyilkosságot fontolgat.

És hogy mindez miért alakult így? A válasz egyszerű. Cole elveszett.

Miért pont most találkoztunk? Miért kellettem én? Azért, hogy rátaláljak. Azért, hogy megmentsem.

A gázra lép, az autók rádudálnak, de nem törődik velük, ahogy velem sem. Nem is tudja, hogy itt vagyok.

- Csak óvatosan, nehogy balesetet okozz - figyelmeztetem és elfojtom mosolyom. Élvezem a száguldást, ahogy a város fényei összemosódnak és a szabályosan közlekedők felháborodva rántják félre a kormányt. A város pillanatok alatt mögöttünk marad. Kacagnom kell. Lenyitom a napellenzőt az oldalamon és megszemlélem magam a vékonyka tükörben. A hajam laza fekete loknis, a rúzsom tökéletes, bár a szemfestékem egy kicsit elkenődött. Annyi baj legyen. A ma esti programunkhoz nem szükséges hibátlannak lennem.

Erősebb dudálás, a szemembe fény vakít, aztán mintha minden lassított felvételen menne. Cole felkiált. Eget rengető dörrenés. Alkatrészek törnek és repülnek szanaszét. Alig pár másodperc és minden elcsendesül. Az egyetlen hang az éjszakába a szélvédőről csöpögő vér hangja. Az ütközés ereje akkora volt, hogy Cole nekicsapódott az üvegnek, de az nem engedte, hogy teljesen kirepüljön. Félig még a kocsiban, félig már a motorháztetőn fekszik. Nagy nehezen kiszabadítom magam, a földre esek. Mámoros érzés borítja el az agyam, az adrenalin a fülemben lüktet. Körülöttem minden csupa vér és roncs.

Cole autója rendesen bezúzta a másikat, amivel ütközött.

Nyögést hallok a zuzadékból.

Csendben ülök a kórházi váróban és idegesen dobolok a térdemen. Erről szól az életem. Szó nélkül kivárni a pillanatot. Az emberek többsége irtózik a kórházaktól. Pedig az intenzív osztályon nincsenek hencegők, beképzeltek vagy irigyek. Itt mindenki egyforma. Mindenki küzd az életéért.

Gyógyszer és fertőtlenítőszag kavarog a fejemben az egész napos ücsörgés után, de már megszoktam.

Hány meg hány tétlen óra áll már mögöttem? Megszámlálni sem tudnám.

Tudod te milyen várni?

Nővérek szaladgálnak gyógyszeres injekciókkal, az orvosok kipihenetlenek, a takarítók unottak, egyszóval tudomást sem vesznek a jelenlétemről. Pedig itt vagyok, számukra észrevehetetlenül.

A mögöttem levő szobában sípolni kezd egy műszer. Lehunyom szemem, a szívem hevesebben dörömböl a mellkasomban.

Cole ittasan vezetett és balesetet okozott. Miért hagytam autóba ülni? Muszáj volt, ahogy leitatnom is nekem kellett.

Haldoklás.

Két nővér rohan be a kórterembe, és az orvos sem késik sokat. Ujjaim görcsösen összeszorulnak, szinte elfehérednek. Érzem, ahogy gyorsul a pulzusom, ahogy a szívem egyre jobban üti vad ritmusát.

Tudod milyen szenvedni? Ismered az érzést, amikor valakit szenvedni látsz?

Én tudom milyen, és nem gyűlölöm, mert hozzászoktam.

Az orvos kiáltozik, de hiába. Hangja csak tompán jut el a fülembe. Percek telnek el, a becsukott ajtó nem nyílik. Az első könnycsepp végiggördül az arcomon.

Érzem a vég keserű ízét a számban.

Ez most más, mint a többi… Ideje indulni.

Némán nyitok a helyiségbe, meg sem rezzennek a bent levők. Az ágyon fiatal férfi fekszik. Barna haja elüt színtelen bőrétől, tagjai merevek, sebei újra kivéreznek.

Az orvos még egy utolsó próbát tesz az újraélesztésre. Felesleges próbálkozás, az a szív többet nem fog szeretni. A barna szemek fényüket vesztik és örökre lecsukódnak.

Ez most más, mint a többi…

Ő meghal, én megúsztam különösebb sérülések nélkül, csak a ruhám szakadt szét, ahol egy fémdarab felszakította és lila foltot hagyott a bőrömön. Egy testetlen lényben nem tudnak kárt tenni. Kár a ruháért. A vért nem lehet kimosni belőle, a szakadt anyagról nem is beszélve. Mindig ez van.

Nyugodtan ülök fel a szűk fehér szekrény és a fémvázas szék közé szorított asztal tetejére. Szemem nem tudom elfordítani a halott férfiról. Az orvos csüggedten rogy le a székre és mélyen lehajtja a fejét. Az egyik nővér feljebb húzza a férfi takaróját, elfedi a márványos, meredt arcot, míg a másik csendesen pakol és kikapcsolja a gépeket. Az orvos őrlődik magában, majd feláll és kicsoszog.

- Szóljanak a hozzátartozóknak - dörmögi még mielőtt végleg eltűnik.

A két nővér némán egymásra néz, rendet raknak és mennek intézkedni. Egyedül maradok az élettelen testtel. Talpra állok és az ágy végénél a korlátra támaszkodom. Könnyeim szinte égetik az arcom.

- Ez most más, mint a többi - suttogom. Tejfehér pára szivárog elő a takaró anyagán át, mintha ködbe vonná a mozdulatlan testet. Mélyet lélegzem, agyam megtelik emlékképekkel. A férfi emlékeivel.

Loptál már? Vettél el azért, hogy egyetlen pillanatra élhess?

Én megtettem egyszer. Megtettem másodszor, és tizedszer. A századik könnyebb, de nem az utolsó, ahogy ez sem az.

Mámorosan hunyom le a szemem és a villódzó fényeket figyelem a szemhéjamon. Diadalittas mosoly terül el az arcomon, mégis megborzongok.

- Nem - kiáltom dühösen és görcsösen kapaszkodom bele az ágy korlátjába. A pára semmivé foszlik, mintha az előbb ott sem lett volna. Az agyam kitisztul. Nincsenek emlékek, nincsenek érzések, csak a józan merengés.

Leülök a matrac szélére és félrehúzom a lepelnek használt fehér vásznat.

Leitattam Cole-t, és autóba ültettem, vele töltöttem az egész hetet anélkül, hogy látott vagy érzékelt volna. Láthatatlan szellemként követtem, kiismertem és gondoskodtam róla, hogy azt kapja, amit érdemelt. Szavaim megcsömörlött lelkiismeretének hatottak és ő könnyen engedelmeskedett nekik. Én vagyok felelős Cole haláláért.

Ez az ember itt viszont nem Cole… Ő a vétlen szemlélő, aki rosszkor volt rossz helyen. Neki nem kellett volna meghalnia.

- Figyelsz rám? - szólok fennhangon a férfihoz. Nem mozdul. - Joel - szólítom nevén. A szempillája rebegni kezd, majd hörögve, hirtelen szívja magába a levegőt és rám emeli tekintetét. Végigsimítok borostás, lassan kipirosodó arcán.

- Visszaadlak - mondom selymes hangon.

- Miért? - kérdezi fásultan, alig hallhatóan és nem pislog.

- Még nem tudom - felelem. Valóban nem tudom, miért teszem, amit teszek. Életet vettem már el, nem is egyet, ez viszont az első alkalom arra, hogy valamit vissza is adjak. Képes vagyok rá, csupán rajtam áll mit teszek...

Ahogy magam mögött hagyom a szobát a műszerek szinte megbolondulnak. Az orvos felpattanik a folyosón a helyről, ahol az előbb még én ültem, és a kórterembe ront. A kiabálása a folyosó messzeségébe veszik, ahogy távolodom.

Szeretnék időt nyerni, de már így is soká maradtam.

Kioltottad már valaki életét csak azért, hogy a lelke szabaduljon? Öltél már azért, hogy létezhess?

Én megtettem egyszer. Megtettem másodszor, és tizedszer. A századik könnyebb, de nem az utolsó. Ez most a kivétel.

Cole emlékei még a fejemben kavarognak. Cole meghalt. Cole szerette a barátnőjét. Ő volt az utolsó gondolata, ahogy visszaadta a lelkét a teremtőjének. Talán újjászületik, talán nem. Az emlékei már az enyémek. Még az enyémek. Érzelmek sokasága cikázik testemben. Mindaz, ami egyszer Colé volt, most én birtoklom. Kilátástalanság, kétely, önzés és féltés, feltétlen szerelem, bánat, az első csalódás, az utolsó. Bárcsak ezek a benyomások, a képek, az érzelmek az enyémek lehetnének.

Nem azok.

Hazafelé veszem az utam.

Kötődtem Cole-hoz… Vége.

Kötődöm Joelhez… Nem tudom hova vezet.

Léptem lassú, az erdő mégis suhan mellettem. A fák közt fehér pamacsként áll a köd. Homályos lencseként borul szememre, és kísértetiessé teszi a környezetet. Felnyúlt öblös törzsű fák törnek a magasba fény felé, melyet soha nem érhetnek el. Az avar nyálkás a párától, és csupán a rigók kántálják bűnös imájuk.

A madárkórus elhallgat, ahogy cipősarkam kopogni kezd a felkövezett téren. Egy széles lépcső körvonalai rajzolódnak ki a fák közt. Faragott tömör kő, melyen az idő vasfoga sem fog. Áll, mert állnia kell. Volt a kezdettől és lesz a végig.

Felemelt állal lépdelek fel a lépcsőn, mely macskaköves teret emel a magasba. A kövek kopottak, felületük egyenetlen az oszlopsorral zárt körben. Térdet hajtok és tenyerem a rideg kőre támasztom. Meghajtom fejem az Akarat előtt, mert így mondja szokás és törvény.

Ez az én szentélyem. A Múlt szentélye.

Tüzes parázs gyúl érintésem nyomán a kődarabon, és vékony sugárban kacskaringózik végig a jeges felületen. Lehunyom szemem, ahogy az emlékektől búcsúzom. Cole emlékei elhagynak. A szívem újra üressé válik, agyam tompává és érzéketlenné a testem. Egyetlen perc csupán. Újra fejet hajtok és felállok. A kődarab mattá színeződik, csupán az íves betűk sötétlenek rajta.

Cole Holmes.

A teste a földé. A lelke Istené. Az élete? Az enyém. A múlté. A semmié, hogy a lelke szabad lehessen.

A szállodai szoba soha nem nyűgözött le, most mégis mintha színesebb lenne a kanapé bíborszínű huzata vagy a fémesen fénylő bárpult. Könnyedén lehúzom magamról a feszülős ruhát, és a kukába vágom. A munkaköri leírásomban miért nem szerepelt, hogy végeláthatatlan bankszámlaegyenleg ruhavásárlásra szükséges?

Szeretem a divatos ruhákat, a kihívásokat és az érzelmes perceimet.

Megvizsgálom a lila foltot a hasamon. Fokozatosan halványodik, de azért még elég visszataszító. Testetlenként semmi bajom nem esett volna, de az ütközés pillanata kibillentett nyugalmamból és nem maradhattam tovább színtelen szellemként. Előny, hogy gyorsan gyógyulok, vagy egyáltalán nem is sérülök munka közben, de legközelebb jobban kell koncentrálnom.

- Minek avatkoztál közbe? - rivall rám egy kegyvesztett hang. A tükörben mozdul valami a sötét fotelban és az ablakon beszűrődő fény körébe lép. Tízből tízpontos alak, sötét bőr, csábosan rebegő szempillák, éjfekete szempár, mely kérdőn tekint rám. Soho.

- Előbb ott voltam, mint te - válaszolom flegmán és vetkőzni kezdek.

- Nem, nem erre gondoltam. A kérdés az, hogy miért adtad vissza Joel életét.

- Nem tudom - felelem vállrándítva és a fürdőbe viszem a cipőm, hogy a sáros sarkakat lemossam. Soho követ.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy magadra vontad valaki figyelmét, amit nem kellett volna?

- Tudom. - Elég kimért vagyok ahhoz, hogy tudja, nem hazudom.

- Xarberie - emeli fel a hangját, ahogy kiejti a nevem.

- Mi az? - Felé fordulok.

- Ajánlom, hogy elsimítsd a dolgokat - dühöng érzelemmentes hangján.

- Nem lesz baj Soho - felelem és visszatérek a cipőm letakarításához. Tiszta sár, de legalább menthető, nem, mint a ruhám.

- Cole-nak hívták, ugye? A védencedet.

- Igen.

- Milyen volt?

- Azt hiszem fájt, hogy láttam meghalni.

- Pedig nem fájhatott.

- Tudom, de már nem csak azokat az érzéseket tudom elrabolni, amiket a védenceim halála felszabadít, hanem azokat is, amiket közvetlenül előtte átélnek.

- Ez fura. - Lehajtja a vécé tetejét és helyet foglal.

- Cole annyira nyílt volt. Szeretett és gyűlölt. Jobb lett volna, ha nem én találok rá. Ha nem nekem kell vele lennem, amikor a lelke megszabadul, hogy új életet kezdjen.

- Ne nyavalyogj. Emlékrabló vagy, az egyik legjobb. Csinálod, amit kell, ennyi.

- És ha nem akarom tovább csinálni? - kezem megakad a köves pánt tisztítása közben.

- Tudod, hogy nem szállhatsz ki.

Néma csend borul ránk, de Soho végül megtöri.

- Biztos, hogy jól bezártad Cole emlékeit az összes érzésével együtt?

- Holtbiztos. Miért kérdezed? - Figyelem a szemét, de az rezzenéstelen. Pont olyan kifejezéstelen, mint bármelyik kezdő rablóé. Soho csupán egy üres test, alig néhány gesztussal.

- Szerintem kételkedsz. Márpedig a kételkedés, érzés. Sőt, mintha együttérző lennél. Érzel, pedig nem kellene.

- Soho, lehet, hogy emlékrabló vagyok, aki a halott emberekből előcsalja a lelket és elveszi a múltjukat, hogy minden hátrány és emlék nélkül születhessenek újjá, de ez nem azt jelenti, hogy szívtelen lennék.

- Pedig jobb lenne, ha visszatérnél a kezdeti szivacs-stádiumhoz.

- A mihez? - értetlenkedek.

- Hát hogy végzed a dolgod, vagyis magadba szívod az emlékeket, aztán, mint egy szivacsból, szépen kifacsarod magadból őket, és nem marad benned semmi szennyeződés. Vagyis érzelem vagy emlék.

- Persze Soho. Úgy látom te sem csavartad ki a saját szivacsodat humor terén.

- Úgy gondolod?

- Igen, úgy.

- Akkor szerinted fejlődök?

- Szerintem igen. Ha az elméletednél maradunk, hogy úgy mondjam, a szivacs sem lesz soha ugyanaz a szerkezet egy csavarás után, mint kibontatlanul a zacskóban állva.

- Jó, igazad van. - Mélyet sóhajt és maga elé mered.

- Nah látod? Itt a sóhajtozás. Ne mondd, hogy ez nem érzelemkifejezés.

Kisétál a konyhámba, elviszi az utolsó söröm és távozik. Ez ő. Ilyen egy tökéletes munkatárs.

A kezdetek kezdetén, amikor megtudtam, miért születtem, nem volt okom a kiborulásra. Képtelen lettem volna dühöngeni, hogy emberek halálát kell végignéznem, mert érzéstelen voltam. Üresebb voltam, mint bármi a világon. A környezetem ingereit érzékeltem, a nap melengette a bőröm, fájt, ha tüske ment az ujjamba, de nem tudtam se örülni, se szomorkodni. Semmim nem volt, még önálló gondolataim sem. Olyan voltam, mint akiből kiszívták a lelkét és magára hagyták a nagyvilágban. Nincs szükségem ételre, italra vagy alvásra, nem öregszem, nem kételkedek, vagy mosolygok. Élek. Csupán ennyi.

Képzeld el, hogy napok óta nem eszel semmit, mégsem tudod mi az a kavargó, semmilyen érzés a belsődben. Éhezel, de nem vagy tudatában. Aztán elmész valahova, ahol rengeteg ember nyüzsög. Körülötted tömik magukba a finomságokat, és isszák a nektári italokat. Te egészen addig nem veszel tudomást róluk, amíg meg nem érzel egy zaftos illatot. Mélyen beleszagolsz a levegőbe, követni kezded, keresed a csábítás forrását. Szinte vonz, és az súgja, gyere, kóstolj meg! Rátalálsz az asztal közepén álló tálra. Semmi más nem érdekel, csak az. Azt mondják, a tied lehet az egész, te pedig örülsz, hogy olyan lehetsz, mint mások. Eszel, sőt habzsolsz. Elvegyülsz a tömegben, hisz nem lógsz már ki a sorból, jóllakott vagy, mint ők. Egyformák vagytok.

Vége a partinak és otthon a vécékagyló fölé görnyedsz, mert rosszul érzed magad, amiért ettél. A dekák rakódnak rád, folyamatos az újabb kísértés, és visszasírod azt az időt, amíg üres hassal jártad a szórakozóhelyeket és nem vágytál semmire. Mennyivel jobb volt a régi állapot… Mindent kihánysz, megnyugszol és úja indul az ördögi kör.

A nevem Xarberie Monroe, 1977. november 1-jén születtem Santa Barbarán. Anya és apa nélkül nőttem fel egy otthonban. Tizenegy voltam, amikor találkoztam Stormmal. Ő volt a fordulópontot hozó szakasza az életemnek. Nincsenek róla emlékeim, csupán az, ahogy kinézett, és amit mondott. Ez inkább információ, mint átélt és megörökített pillanat.

Elvitt az árvaházból és nála éltem egy darabig. Kitanított és amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt.

Elméletben tudtam a teendőm, de aztán jött Jack. Szeplős szőke férfi volt, akivel a boltban futottam össze. Akkor és ott, amikor kezembe adta az elejtett szatyromat, már tudtam, ő az első ember, akinek segítenem kell. Későre járt, és eljátszottam, hogy félek hazamenni. Túl jószívű volt, és hazakísért. Nyíltan beszélt arról, hogy veszítette el a családját, a pénzét, hogy lett a pillanat törtrésze alatt földönfutó. Öngyilkosságot emlegetett, mint utolsó esélyt, mellyel véget vethetne nyomorúságának.

Megértettem, amit korábban Stormtól tanultam. Jack azért akadt az utamba, mert szenvedett, még ha így szó szerint be nem is vallotta. Nem tudtam milyen szenvedni, csak miután Jack meghalt.

A találkozásunkat követő napon követtem őt, használva láthatatlan adottságom. Emlékrablóként megadatott számomra a lehetőség, hogy az emberek kíváncsi tekintete számára láthatatlan legyek, ha úgy akarom. Egy hűvös fuvallat csupán, melyet megéreznek belőlem.

Jack még aznap éjjel verekedésbe keveredett. Lőttek és ő összeesett. Álltam és bámultam, ahogy vértócsa terjedt a feje mellett. Otthagyták őt és én közelebb merészkedtem. Az első haldokló volt, akit láttam. És nem csak hogy haldoklott, a kezeim közt ért véget a létezése.

Amikor az ember meghal, 21 grammal könnyebb lesz a teste. Azt mondják, a lelke távozik és a Mennybe vagy a Pokolba jut. Aki megérdemli, vagy kiérdemli, az valóban. De aki nem? Azoknak ott a tisztítótűz. Az vallásosok úgy hiszik, létezik.

Elmondjam az igazságot?

Nincs átmenet Isten országa és az Ördög fejedelemsége között. Csak jó van és rossz. Semmi köztesség. Ha a lélek vétkezett, kizárják a Fényességből, de annyira azért nem bűnös, hogy a Sötétség befogadja, kirekesztetté válik. Lebegjen két világ között? Nem. El kell jutni a két végpont valamelyikére. Vagy ez, vagy az. Ilyenkor jön az új esély, hogy az élete végén újra bírálhassák, befogadhatják-e valamelyik helyre.

Egy új élet. Egy új test. Egy új lehetőség.

Azt mondják, a lelkünk az, ami születésünktől fogva gyűjti az emlékeket és az érzéseink is ebből fakadnak. Akik ezt állítják, nem hazudnak. Márpedig mivel ez igaz, a lélek nem tudna új életet kezdeni, ha tudná, mi volt az előző életében. Reinkarnáció.

Az én dolgom az, hogy a szabaduló lélektől elvegyem a múltját, és tiszta lappal indulhasson az újban. Emlékrabló vagyok. Lopok és megőrzök.

Jack meghalt én pedig magamba szívtam a lelke fölöslegességét. Létezésemtől fogva először sírtam, rettegtem és sajnálkoztam. Mintha megtöltötték volna kopár bensőm. Álmodtam és nyugtalanul lézengtem. Storm újra eljött értem és megmutatta nekem a Múlt szentélyét. Egy hely, ahol az általam elvett érzések méltó helyen lesznek az idők végezetéig…

Először áldoztam ezen az oltáron. Ami Jackből bennem volt, visszatért a földbe. A szívem újra sivár lett, és visszatértem kezdeti elhagyatottságomhoz. Hónapok teltek el, évek, a védenceim sorra rám találtak, én pedig feloldoztam őket. Számtalan halált néztem végig, eleinte szemrebbenés nélkül, de lassan öregedni kezdtem a pártfogoltjaimmal én is. Bár a külsőm ugyanaz a vonzó huszonéves nőé maradt, a szívem mintha egyre nehezebbé vált volna. Mintha már nem lennék az a kezdetleges nevenincs lény, aki egykor voltam.

Ha valamit túl sokszor csinálsz, egy idő után, ha akarod, ha nem, a véredbe ivódik. Nincs tökéletes alkatrész az univerzum gépezetében. Miért lennék én a kivétel?

Joel Carlsson csak tegnap hagyta el a kórházat. Taxival ment haza és fáradtan dőlt le az ágyára. A hálószobájában ücsörögtem, és őt figyeltem. Teljesen normális huszonéves férfi, aki túlélt egy autóbalesetet, és sikeres újraélesztésen van túl. A zárójelentésében legalábbis ez áll.

Most ugyanez a túlzottan szerencsésnek mondott fiatalember teszi félre munkáját és végre a pulthoz jön.

- Hello - köszönök és félretolom sötét napszemüvegem.

- Hello, miben segíthetek? - Angyali hang.

A táskámba túrok.

- Szeretnék néhány képet előhívatni. Normál méretben. - Kezébe adom a CD-t, amit hosszú órák keresgélésével töltöttem tele a netről.

- Rendben, egy pillanat. - Bedobja a lemezt a gépbe, végigpörgeti a képeket. - Tíz perc és megvan. Megvárod?

- Ha nem baj igen. Nem sietek.

- Te csináltad a képeket? - kérdezi, miközben teszi a dolgát.

- Nem, igazából nem, de nagyon tetszenek és szeretnék egy albumot csinálni.

- Óh, értem. - Hümmög. - Bocsánat - szabadkozik és felveszi csipogó mobilját. Talán az anyja lehet. Ha barátról lenne szó, nem ilyen visszafogott hangnemet használna. Leginkább csak helyesel, nem mond többet az igennél és az okénál.

Amíg beszélget, van időm végigmérni egy kicsit. Barna haj és sötét szem, markáns arc, karakteres, és a borosta igenis jól áll neki. Alkatra kisportolt, szinte látom, ahogy reggelenként futni megy, péntekenként pedig az edzőterembe emelgeti a súlyokat. Öltözködésre átlagos, semmi flanc, vagy túlkapás. Egy teljesen normális pasi.

Leteszi a telefont és kiszed pár képet egy dobozból.

- Ilyenek lesznek - mutatja elém téve párat.

- Remek - bólintok.

- Egyébként, ha érdekel a fotózás, vagy szeretnél pár jó képet látni, szerdán nyílik egy kis kiállítás a Domino-ban. - Egy színes szórólapot tol elém a pulton tornyosuló kupacból.

- Néhány városi srác dobta össze a hozzávalókat. Unatkozó suhancok, akik nagyon tehetségesek - magyarázza.

Végigfutom a programot.

- Rendben, szerintem elmegyek - mosolygok rá Joelra.

- Akkor két látogató már biztos lesz.

Elém teszi az össze képet és megvárja, míg végignézem.

- Jók lettek - mondom. Egy színes tasakba dobja őket és fizetek.

- Viszlát - köszön. - Bár szerdán látjuk egymást - mosolyog ravaszul és magamon érzem a tekintetét, amíg be nem csukom magam után a sötétített üvegajtót.

- Mindenképp. - Milyen jó, hogy nem is emlékszik rám…

Véletlen találkozásnak kell, hogy tűnjön. Egyáltalán nem vagyok biztos magamban. Cole óta mintha fordult volna a világ. Soho-nak igaza volt, valami baj van velem. Izzad a tenyerem, amit semmiképp nem tulajdoníthatok a körülöttem mozgó potenciális védencjelöltek gyűrűjének. Nem, ez valami egészen különleges. A félelem a sajátom, holott nem lehetne az. Fejlődöm, kopok, rozsdásodom. Egy nap haszontalan leszek a feladatom ellátására.

Viszont ma még nem jött el az a pillanat. Dolgozom, bár ez nem a kiszabott feladat. Ezt most magamért csinálom.

Megigazítom a masnit a nyakamnál fehér feszülős ingemen és a szoknyán is végigsimítok. A pincértől egy pezsgőt lopok a tálcáról és igyekszem elmélyülten tanulmányozni az egyik fotót. A Domino a kiállítások, esküvők és nagyszabású partik színhelye. Óriási lehetőség, hogy ezekből a fiatal srácokból összeszedett kis csapat itt kapott esélyt a bemutatkozásra. Hátrasandítok a vállam felett arrafele, amerre Joelt láttam az előbb. Laza fehér inge hanyagul kigombolva, pezsgőt kortyolgat és egy korosabb hölgynek mutat be egy farmeros, baseballsapkás fiút.

Mintha csak érezné magán a tekintetem, végignéz a termen, míg végül elér hozzám. Tétován intek felé és mosolygok. Egymásra hagyja a nőt a fiúval és mosolyogva közelít felém.

- És tényleg itt vagy - mondja köszönés helyett. - Bocsáss meg, azt hiszem még be sem mutatkoztam. - Átveszi egyik kezéből a másikba a poharat és felém nyújtja karját. - Joel Carlsson vagyok.

Megszorítom a kezét. Puha, de erőteljes.

- Xarberie Monroe.

- Micsoda különleges név - jegyzi meg elragadtatva. - Gyönyörű, akárcsak a viselője.

- Igazán köszönöm. - Az álomrablók bűbája könnyen hat rá. Ha kérném, még a szíve legrejtettebb titkát is kikotyogná nekem. Ha munkáról van szó, mindenképp elragadónak kell lennem, hogy megbízzanak bennem.

Hátat fordítok neki és egy másik képet kezdek nézegetni.

- Szívesen körbevezetlek - ajánlja és mellém lép. Látszik a szeme csillogásán, hogy mit érez, ha ezeket a fotókat nézi. A munkája. A hivatása. A szenvedélye.

- Köszönöm - felelem és hagyom, hogy beszélni kezdjen.

- Tudod, már a stúdióba is annyira megbabonáztál - meséli talán kicsit elpirulva. - Ne vedd tolakodásnak kérlek, - neveti el magát - de szívesen készítenék rólad néhány képet. Persze megértem, ha nemet mondasz, de… De az egyik megbízóm még a tökéletes reklámarcát keresi, és szerintem te az lennél.

- Nem, dehogy veszem tolakodásnak - felelem, mintha mindennapos dolog lenne, hogy felkérnek egy fotózásra. - Huh, csak váratlanul ért ez a dolog… Azért meggondolom az ajánlatod.

- Köszönöm - hálálkodik mosolyogva. - Ha döntöttél kérlek, csörögj rám. - Kezembe ad egy mintás kis névjegykártyát, melyet a tárcájából halászott elő.

- Ez csak természetes.

Alig jutunk négy képpel arrébb, hirtelen megtorpanok. Egy ismerős arc a tömegben. Vagy mégsem? Nem, biztosan csak a szemem káprázott.

Joel épp azt ecseteli, milyen nehéz kivárni a tökéletes pillanatot fotózásnál, amikor fekete öltönyös férfi lép hozzánk.

- Megkínálhatom a kisasszonyt egy itallal? - zengi mély hangján az idegen és felém nyújt egy teli pezsgőspoharat. Még nem néztem az arcára, de tudom, ki ő. A hanglejtése, az illata elködösít mindent és egy régi képet csal elő emlékeim mélységéből.

Tekintetem azokra a bús-barna szemekre emelem, a hibátlan ívű állra és ajkakra, barna bőre tökéletességére, sötét haja kuszaságára.

- Köszönöm - fogadom el az italt tőle.

- Szívesen Xary - feleli mosolyogva.

- Ismeritek egymást? - szól közbe Joel, aki meglepett arcot vág. Végre magamhoz térek.

- Joel, hadd mutassam be egy régi kedves ismerősöm, Storm Carusot.

- Hello - köszön szívélyesen Storm és kezet ráz Joellal, majd szabadkozni kezd. - Bocsáss meg, de elrabolhatom ezt a szépséget néhány pillanatra?

- Persze - bólint Joel, és hagyja, hogy Storm kézen fogjon és kivezessen a teremből.

Ki a fényekből, ki az öntudatból, be egy sötét utcába, az ő világába, az ő bűvkörébe.

Makulátlan fekete öltönykabátja az én vállamra siklik.

- Miért vagy itt? - nyögöm ki nagy sokára. Leül egy hátsó kijárat lépcsőjére, ujjait összefonja álla alatt és engem vizslat.

- Ostoba vagy - mondja higgadtan. Hangja, mint a negédes, folyós méz. Libabőrt csal a hátamra és a karomra. Lehunyom szemem, hogy a fejem kitisztuljon. Nem kell bedőlnöm minden kísértési kísérletének. Száműzöm megmagyarázhatatlan érzelgősségem és a tényekre koncentrálok.

A nagy viharok háromszor sújtanak le. Storm az én hibátlan és természetfeletti viharom, és a második találkozásunk már rég elmúlt, amikor megmutatta nekem a Múlt szentélyét.

- Miért vagy itt? - kérdezem újra.

- Óriási hibát követsz el.

- Igen? Mégis miért?

- Beleszeretsz Joelba és eldobod mindened.

- Hülyeségeket beszélsz - mondom csendesen.

- Nem - feleli és felemelkedik, hogy szorosan elém állhasson és lenézhessen rám. - Ez a legrosszabb dolog, ami történhet veled, hát nem érted? Nem arra teremtettek, hogy feladd igazi valód. Küldetésed van.

Nem tudok mit mondani. Igaza van, de már nincs mit megbánni. Visszahoztam Joelt a halálból, már az én felelősségem, hogy mi történik vele ezek után. Talán szeretem. Talán ezért tettem. Megváltoztam? Igen, mert úgy akartam.

- Joel hamarosan meg fog halni - közli Storm.

- Tudom. - Pillanatnyi sötétség suhan át az arcán, de aztán már nyoma sincs.

- Rendben.

- Nem fogom hagyni, hogy bárki bántsa - jelentem ki.

- Tudom.

- Rendben.

Megragadja a csuklóm és magához ránt. Összeszorul a torkom. Zavarba ejtő érzés. Érzelem, érzés. Tényleg nincs rendben valami velem. Ilyen lenne érzőnek lenni? Embernek?

- Nem mondok le rólad - rebegi határozottan.

- Tudom - felelem elhalványuló hangon.

- Rendben.

Elenged és egyszerűen elsétál. Figyelem távolodását, válla ívét, zsebébe süllyesztett erős karjainak vonalát. Az én tökéletes viharom újra lecsap… Eljött értem, hogy magával ragadjon.

Egy szó nélkül távoztam az estről, nem vártam, hogy megnyugszom, de valamit tennem kellett. Már második napja követem Joelt láthatatlan őrangyalként, de Stormnak eddig semmi látható nyoma. Talán csak észhez akart téríteni. Talán nem akar semmit csinálni. Egy szóval sem mondta, hogy ő lesz az személyesen, aki gondoskodik Joel haláláról.

Talán megint csak hitegetem magam…

Eleinte apróbb balesetekkel kezdődött minden. Joel új autója defektet kapott, a fénymásoló a fotóstúdióba kigyulladt, egy száguldozó motoros futár majdnem elütötte Joelt. Csupa hétköznapi bosszúság. Legalábbis annak tűnhet. Számomra inkább intő jelek, hogy Storm igenis engem akar.

Amikor pedig két másodperccel ezelőtt Storm feltűnt méregdrága autójával a hotel előtt, már tudom, hogy nem tréfált. Ő maga fog cselekedni.

Az utolsó beszélgetésem vele ott a sikátorban kicsit észhez térített. Próbáltam nem gondolni arra, mi lenne, ha hagynám, hogy Joel szeressen engem.

Most viszont… Ideje tennem valamit.

Már vagy a századik búgó hang is elhal a telefonban, mikor végre vonalat kapok és Joel beleszól a kagylóba.

- Tessék, Carlsson.

- Hello Joel, Xarberie vagyok. Nem tudom emlékszel-e rám - kezdem tétova hangon.

- Ohh, hogyne emlékeznék rád. Nem vártam, hogy hívsz. Gondolkodtál?

- Igen, ami azt illeti megfontoltam a dolgot, és azt hiszem, benne lennék. De előtte szeretnék mindent megbeszélni veled.

- Persze, ez természetes. Figyelj csak, délután találkozhatnánk?

- Mikor és hol?

- Van egy kis munkám még a Lincolnon, de ha neked megfelel, összefuthatnánk hét fele a Mirrorban. Vagy valahol máshol…

- A Mirror tökéletes - vágok közbe. - Tudom, hol van.

- Rendben.

- Akkor nemsokára. Köszönöm, szia.

- Igen, szia.

Zsebembe süllyesztem a telefont és ismét a széles üvegablakos Lincoln Hotel épületére nézek. Puccos szálloda annak, akinek elég mély a zsebe, és tökéletes háttér az új divatmagazinba kerülő fotósorozathoz. A kockás inges férfi ellép az ablaktól és ismét a modellekhez fordul, hogy magyarázzon nekik valamit. Fények villannak, és már készülnek is a díjnyertes képek a címlapra.

Storm pedig csak áll a bejáratnál, keze már a forgóajtón, de nem mozdul és engem néz. Engem bámul, csak engem.

- A kezed tedd egy kicsit, lejjebb - kéri Joel és a fényképezővel hadonászik. Egy fél centivel húzom csak arrébb a tenyerem. Villanik a vaku.

- Mára végeztünk - jelenti be végre. Egy utolsó bájvigyor és véget ér a kínzás. Századszorra is emlékeztetem magam, hogy mindezt csak azért csinálom, hogy Joel életben maradjon. Akarom őt. Magam mellett akarom tudni. Csak ennyi. Cseppet sem élvezem a helyzetet, hogy megszabják, mit vegyek fel, hogyan álljak, hogy ne nézzek a kamerába és milyen pózba vágjam magam. - Fáradtnak látszol - mondja.

- Nem, semmi bajom, de azért örülök, hogy vége.

- Holnap megmutatom a képeket a megbízónak. Szerintem tuti siker - kacsint rám. - Kérsz egy italt?

- Aham - bólintok és magamra húzom a zöldes árnyalatú puha köntöst. A ruha miatt, amit viselek, nem nevezhetnének épp túlöltözöttnek. Inkább vagyok vad és érzéki a párducmintás összeállításban.

Joel lakásán vagyunk, ahol egy kisebb műterem is helyet kapott, így lehetséges, hogy éjnek idején is dolgozhasson. Pont, mint most.

Délután a Mirrorban találkoztunk, aztán hirtelen ötlettől vezérelve - tegyük hozzá kissé bevetve titkos adottságaim - belekezdtünk a fotózásba. Sokkal körülményesebb minden, mint gondoltam, de legalább volt alkalmam beszélgetni Joellal. Amíg én a kamerába mosolyogtam, addig ő beszélt, mesélt, kitárulkozott, aztán mikor öltöztem vagy próbáltam megtalálni a tökéletes pozíciót, én folytattam a társalgást.

Joel egyszerűen csodálatos…

A komódnak támaszkodom a nappaliban. Házigazdám rideg és kihasználatlan konyhájában bort vesz ki a hűtőből és két pohárba tölti. A rosé illata markáns, íze karakteres. Remek választás.

- Az igazi szépségre - mondja és koccintunk.

- Szólj majd, ha megtaláltad, mert én még nem láttam - jegyzem meg incselkedve a korty bor után. Milyen jó dolog érzőnek lenni.

- Már megtaláltam - feleli.

Elmosolyodom.

Alig áll két lépésre tőlem. Tekintetem folyton a halántékánál futó halványpiros vonalra siklik. Félretűröm a haját, és megérintem a sebhelyet.

- Ez micsoda? - kérdezem.

Elhúzza a száját.

- Nemrég egy részeg sofőr belehajtott a kocsimba - meséli fásult hangon és elfordul. Az ablakhoz sétál és kibámul a kivilágított városra. Vajon elmeséli, hogy élte át ő, amikor Cole, az én Cole-om balesetet csinált? Amiben ő volt a vétlen sofőr?

Szeretném látni a szemét, a lélek tükrét, ezért úgy helyezkedem, hogy féloldalasan az üvegnek dőlök.

- Ezt eddig még nem mondtad. Mi történt pontosan? - Puhatolózom, hátha elmondja.

- Nem szeretnék erről beszélni.

- Akkor mit szeretnél? - kérdezem csendesen.

- Ezt - feleli és kezét a fejem mellett az üvegre támasztja. Egyre közelebb és közelebb hajol, míg végül elveszek tekintetében, illata mámorában és ajka lágy, sürgető kényszerében. Mintha csókjával élet költözne belém…

Joel, Joel, Joel… Valaki, akinek nem csak egy utolsó utáni emlék vagyok. Valaki, aki törődik velem. Valaki, aki szeret, pont olyannak amilyen vagyok. Ez lenne a szerelem?

Sohot kajtatom egészen délig, de sehol nem akadok rá, ahogy Storm sem mutatkozik. Mégis hol lehetnek? Késő délutánig járom a várost, de semmi. Joel háza felé tartok, de rossz érzés kerít hatalmába. Mintha az esőterhes felhők is fenyegető ómenként vigyorognának rám.

Hiába csengetek és kopogok Joelnél, nem nyerek bebocsáttatást. Csak próbaként lenyomom a kilincset. Enged…

Belépek a huzatos lakásba. Az ablakok tárva-nyitva, a lámpák vakok, a bútorok töröttek és félrehánytak. Nagyot nyelek. Törött üveg ropog a talpam alatt.

- Joel! - Tétován ejtem ki a férfi nevét. Semmi válasz. Körbenézek, de nem sokat látok, csak pusztítás nyomait.

Mardosó, fojtogató érzés rohan le, mely a gyomrom és a szívem markolássza.

- Ne - lehelem.

Futva rontok be a műterembe. Joel a földön fekszik, arccal a padlóra borulva.

- Ne, ne, ne - nyögöm, és mellé rogyok. Ahogy hozzá érek, hogy megnézzem, mi van vele, apró, derengő fényként pára nehezedik a tudatomra, mely megbénít. A kezem és a térdem sűrű, sötét ragacsba kenődik. Joel vére. Meghalt.

Csupa zsongó, színes emlékkép kúszik a fejembe. Egy fénytelen, feldúlt lakás, és a sötét támadó, aki Joelra várakozik. Magamat látom, ahogy Joel látott tegnap éjjel. Megborzongok.

- Nem mész el - köpöm dühösen könnyeimet letörölve. - Joel, visszaadom neked az életed - zokogom. Az élettelen holttest ismét megtelik szívdobogással és tudattal.

Másodszor veszem vissza őt a haláltól. Másodszor, hogy velem maradhasson. Hogy vele maradhassak.

Joel Carlssont agyrázkódással és súlyos vérveszteséggel szállították kórházba. Azt mondják rosszkor volt rossz helyen, amikor hazaérkezve szembetalálta magát a lakását felforgató tolvajjal. A betörőre utaló semmilyen bizonyítékot nem találtak, csupán a magával vitt néhány nem túl értékes tárgyat tudták jegyzőkönyvbe venni a rendőrök.

Hosszú napokba telik, mire Joel újra visszatérhetne otthonába. Szerencsés túlélőként emlegetik, bár az édesanyja aggódik a fiát ért meglehetősen furcsa balesetsorozat miatt. Egy hónapon belül már másodszor bekerülni az intenzív osztályra, meglehetősen baljós történés.

Joel…

A bátyja és a család intézkedik, néhány napig még biztosan az édesanyja lakásán lábadozik, és legalább addig marad, amíg a lakása újra lakhatóvá nem válik, vagy másik helyre nem tud beköltözni.

Joelnak mellettem kell lennie. Szükségem van rá, arra, hogy a falhoz szorítson és ajkával a bőröm cirógassa. Kell nekem, hogy végre valaki szeressen, és törődjön velem.

Folyton vele vagyok, egy pillanatra sem akarom szem elől téveszteni, túl fontos nekem, de emberi testben, látható alakban csak kétszer beszéltem vele azóta az este óta.

Amnéziája van. Nem emlékszik a balesetre, jobbára rám sem, és más dolgok is teljesen kiestek neki. De szeret. És rajong értem.

Két hét telik el, aggodalmam nem csökken, de lassan megnyugszom. Hitegetem és abba a reménybe ringatom magam, hogy ismét minden egyenesbe jön. Joel újra dolgozik, visszakapta a lakását. Újra és újra belém kell, hogy szeressen, de megteszi. Újra és újra csak azt ismételgetnie, mennyire szeret. Megteszi.

Leírhatatlan mámor, amikor vele vagyok. Úgy érzem, végre teljes életem lehet.

Joel…

A tükör előtt ücsörgöm, és az arcom pirosítózom. Éjfekete szempillaspirál, vérvörös ajkak, szépen feltűzött frizura. A ruhám mályva, bíbormintás hosszú estélyi, a mellrészén csipkével, csak a hátam pőre. Leheletnyi parfüm és indulásra készen állok.

Joel egy különösen fontos estélyre visz, aztán vacsora és bájcsevej a meghívottakkal. Gyönyörűnek kell lennem Joel nagy bejelentésekor. Annyira belém bolondult, hogy el akar venni. Azt akarja, hogy a felesége legyek. Örökre velem akar maradni. Úszom a boldogságban. Nem tudja, hogy kihallgattam, amikor délután a bátyjával beszélt, aki tegyük hozzá őrültségnek tartotta öccse elképzeléseit.

Csengetnek. Mosolyogva nyitok ajtót, szívem majd kiugrik a helyéről, és Joel csókja után áhítozom. Mennyire emberi vagyok…

Fekete öltöny, makulátlan hófehér ing és vágyakozó tekintet.

- Xary… - kezdi, de nem találja a szavakat. - Gyönyörű vagy - mondja nagy sokára.

- Mit keresel itt? - kérdezem meglepetten. Örömöm a pillanat törtrésze alatt semmivé foszlik. Fáradt bódultság telepszik érzékeimre, a megszokott párás borzongató érzés, melybe minden idegsejtem beleremeg.

- Csak erre jártam és benéztem.

- Storm, az igazat - sziszegem.

- Beszélnünk kell - feleli nyugodtan.

- Joellal kell találkoznom. Elvisz vacsorázni - mentegetőzöm.

- Joel nem visz ma téged sehová.

- Ezt hogy érted? - Hangom egy árnyalatnyit megremeg.

- Kórházban van.

- Micsoda? - Megroggyan a térdem. - Hazugság. Ha Joellal bármi történt volna, megérezném.

- Xary, Joel kómában fekszik egy kórházi szobában. Gépek tartják életben - feleli kimérten.

- Nem, az lehetetlen - kiáltok rá és félrelököm az utamból. Látnom kell Joelt. Azonnal.

Storm elkapja a karom és visszaránt.

- Vagy meghallgatsz, vagy a te drága Joeled a pokolra jut - suttogja.

- Te csináltál vele valamit, igaz? - gyanúsítom hisztérikus hangon és kirántom karom ujjai közül. Könnyek szöknek a szemembe.

- Xary, nem én voltam - ingatja a fejét. Annyira nyugodt és magabiztos, hogy hinnem kellene neki.

- Akkor mégis ki?

- Meghallgatsz vagy nem? - Zavar a rezzenéstelen hangnem, melyet selymes, sima hangja megüt.

Félreállok az ajtóból és dühösen csapom be a férfi után.

- Mi van Joellal? - szegezem neki a kérdést és mellkasom előtt összefonom libabőrös karjaim.

- Ugyan Xary, ne álltasd magad. Tudod, hogy te magad pecsételted meg a sorsát, amikor először felélesztetted.

- Ezt hogy érted?

- Joelnak elrendeltetett, hogy akkor este ott a balesetben meghaljon. Nem kellett volna beleavatkoznod. Nem tanácsos újat húzni a Kaszással, márpedig te pont ennek a veszélynek tetted ki a kis szerelmedet. - Lazán ráül a kanapé karfájára és kétkedő szemeit le sem emeli rólam.

- Nincs semmilyen Kaszás, csak te meg Soho vettétek a fejetekbe, hogy butaságot csináltam, ami nem helyes. Pedig meg kell mondjam, tévedtek - szegezem rá dühödten az ujjam. - Soha nem tettem jobb dolgot, mint amit Joellal csináltam.

- Az istenért Xary - fortyan fel. - Hát nem látod hova vezetett ez az egész?

- Hova Storm? - provokálódom.

- A Kaszás akarja Joelt, és meg is fogja szerezni. Nem nézi tétlenül, hogy a drága kicsi lánya keresztülhúzza a számításait. Te leszel az áldozat a végén.

- Ezerszer megmondtam, hogy ő nem az apám - kiáltok rá Stormra.

- Akkor mégis hogy születtél? Kik a szüleid? - Olyan nyugodt, hogy megrettenek tőle.

- Meghaltak vagy lemondtak rólam, mert szörnyszülött voltam. Ki akarna egy magának való, csendes gyereket, akinek se kívánságai se szép szavai. Kinek kellene egy érzelemmentes, szívtelen robot? De tudod mit? Már nem vagyok ilyen. Megváltoztam. Szerelmes vagyok, és nem hagyom, hogy elvegyétek tőlem Joelt.

- Először is, ha elfogadod, ha nem, a Kaszás leszármazottja vagy. Ő az apád. Anyád pedig belehalt a te születésedbe - sorolja kioktató hangon. - Kettő. Soha a büdös életbe nem fogsz megváltozni. Nem leszel érző lény, sem ember, bármennyire is szeretnél azzá válni. Tévedsz, ha azt hiszed, szerelmes vagy. Lopott érzésekkel üzérkedsz és dobálózol, amikről azt hiszed a tieid.

- Ez nem igaz - szakítom félbe. - Az elmúlt egy hónapban egyetlen védencem emlékeit sem raboltam el, tehát nincs bennem semmi, ami kívülállótól származna. Ezek az enyémek - mutatok hisztérikusan a mellkasomra.

- És Joel?

- Mi van vele? - kérdezem döbbenten.

- Amikor először meghalt, véletlenül nem vettél el tőle némi emléket? Vagy amikor másodszor? Hm?

A levegő bennszorul a tüdőmben, a szívem kihagy egy ütemet. Az álmok, a képek…

- Én… én… - motyogom. Stormnak igaza van. A fenébe is, hogy igaza van. Mindkét alkalommal loptam Joeltől, és annyira természetesnek vettem a változásokat magamban, miatta, hogy eszembe nem jutott volna mindez. Én meg akartam változni. Annyira akartam, hogy azt hittem, sikerülhet…

Szédülni kezdek és lecsúszom az ajtónak dőlve.

Az erdő lelketlen és halál illatú, csupán a nyomorú, dögvész dallamot kántáló rigóének zengi be minden négyzetcentiméterét. Egy hely a világon, ahol soha nem ragyog a hitegető napsugár, csak a füstös ködfátyol takargatja a göcsörtös faágak hibáit.

Hosszú szoknyám szegélye csak összepiszkolódik a lehullott levelektől és a ragacsos sártól, lábam megbicsaklik, cipőm folyton elsüllyed az egyenetlen talajon. Megtorpanok a szürke lépcsőfokok előtt.

Lehunyom a szemem és átadom magam a sodró fényeknek.

Cole és én az autóban. A beleset. Joel a kórházban. Ahogy ellent mondok a halálnak. Az apámnak? Ahogy elárulom magam és a fajtám. A bűntudat, melyet éreznem kellene, de annyira vágyom a szeretetre, hogy elűzöm a döntésemmel járó kétségeket. Gyötrő magány. Nekem szükségem van valakire, lehet, hogy nem Joel kell, hanem csak valaki, aki törődik velem. Érzéketlenül is magára a tudatra van szükségem, hogy nem vagyok egyedül. Hogy valaki életében számítok.

Joel ártatlan szemlélő volt, akinek a lelke miattam nem szabadult meg és került a Mennyországba. Így kellett volna lennie, de én elszúrtam mindent. Bűnbe kevertem és megfertőztem őt. Látom magam, ahogy tudattalanul is egyre mélyebbre csúszom, mert csak a saját érdekeim veszem figyelembe.

Joel csillogó tekintete, ahogy megcsókol. Csupán a bűbájom része. Ostoba trükk egy emlékrablótól, hogy az emberek megbízzanak benne. Joelnél annyira jól alkalmaztam ezt a kis szemfényvesztést, hogy azt hitte, belém szeretett. Én is azt hittem. Tökéletesnek látott és gyönyörűnek, csak rám koncentrált, homályba burkolva a rajtam kívüli világot. Kihasználtam a jóhiszeműségét, a saját érdekeim helyezve előtérbe. Nem Joel az, akit meg kell menteni, hanem én magam.

Joel a kórházban. Gyógyszerszagú és sötét szoba, ahol egy halott fekszik. A tökéletes lelke, melyet én annyira magaménak akartam tudni megszabadult. Én akartam az lenni, aki feloldozza őt, de Storm nem hagyta. Elvégezte az én munkám és még csak a szeme sem rebbent.

Joel Carlsson, született 1983. augusztus 22-én, West Deal-ben, New Jersey-ben. Anyja Lisa Morris, óvónő, apja, Bernard Carlsson, recepciós a Luxury Hotelben. Bátyja, Jensen két évvel idősebb nála. Baltimoreban nevelkedett, iskoláit is itt végezte. Fotós egy belvárosi stúdióban.

Eltökélt, szívvel-lélekkel dolgozik, segíti özvegy anyját. Nyugodt, nehezen hozható ki a sodrából. Szenvedélyesen csókol és az én hibám, hogy szenvedett, és újra - ezúttal véglegesen - meghalt.

A könnyek marják a szemem. Egyszer utoljára még hátranézek. Még a vég előtt. Az erdő nyugodt, elcsendesül a gyászdal.

Megemelem szoknyám, hogy a tőlem telhető legkecsesebben vonuljak fel a lépcsőn. Könnyek, könnyek, könnyek…

A szerelemszínű szövet simogatja a bőröm, ahogy térdre rogyok a szentélyemben. Körültekintek. Százak meg százak, akiknek én adtam meg az újrakezdés lehetőségét. Hány meg hány lelket segítettem át a túlvilágra vagy a következő életébe? És már csak egy van hátra. Egy utolsó.

Teszem a dolgom. Tenyerem a rideg, nyálkás kőre támasztom. Forróság szalad ki a testemből, egy pillanat alatt kiszárítva a kődarabka repedéseit. Kacskaringós, villódzó betűk tekergőznek érintésem nyomán, magukba szívva belőlem mindazt, ami egykor voltam. Emlékek Joeltől, és Joellal, a csókja íze, a szeme ragyogása. Az én vágyaim. Kitörlöm őket magamból. Ezt kell tennem. Feladom önmagam. Nem akarok emlékezni, érezni, azt akarom, hogy csak a száraz tudat maradjon bennem, mint minden védencem után. Tények a történtekről. Csak tények.

Madárraj rebben fel a fákról kiáltásom nyomán. Lihegve szívom magamba a keserédes tavaszillatot. Mi történt velem? Lenézek a pontra, ahol kifehéredett kezem nyugszik.

Xarberie Monroe. Egy név a sok között és én újra rideg és sivár belső vagyok.

Remegni kezdek és feltápászkodom. Körbejárom az alacsony oszlopsorral körbezárt teret. Nevek a kőlapokba faragva. A múlt. Tények a tudatomban a halálról, az életről. A múlt.

Egy rigó száll a kőkorlátra és riadtan felcsipog. Ahogy felé fordulnék, már szárnyra is kap és repül a széllel.

A korlát aljánál, a lépcsősor mellett fekete öltönyös férfi várakozik.

- Mit keresel itt? - fordulok egykori mentorom felé.

Nem felel, csak engem néz.

- Storm - szólok rá.

- Téged - feleli ártatlan hangon, de csillogóbb tekintettel, mint valaha, és kettesével szedi a lépcsőfokokat felém…

- Vége -


Nincsenek megjegyzések: