Az oldal automatikusan átirányít az új weboldalamra!

2010. április 18., vasárnap

Kacey írása

A soha nem megbecsült érték!

Tudtam mind végig. Tudtam, de nem mertem magamnak bevallani. Klarisa Weartly egy átlagos 18 éves lány a középiskolás évekkel. Az ő története egyszerű mégis szívszaggató. Mindig is gyönyörű volt, nem tagadás, legszebb lány a suliban. De a fiukat nem a belső vonzalma, a gondolkodás módja és nem is az hogy menyire okos, fogta meg. Minden egyes srác csak dísznek akarta maga mellé ékszerként. Nem volt ő más az ellentétes nem szemében. A legmenőbb srácba előlátásra beleszeretett, de a srác nem kedvelte a lányt rá se nézett ő, mostanáig is relytély maradt miért nem. Másodéves, karácsonyi bál kérője ezer, meg ezer de ő nemet int, őket nem a belsője érdekli, tudja. Jó pár esetből megtanulta már. Tudta, aki tetszik neki ő is csak ékszerként, tekintene rá, de a fiú csillogó csokoládé barna szemeit nem tudta kiverni a fejéből, a méz szőke haja csillámlott a fényben. Ő vele se lett volna másképp csak boldogtalan másodpercek, percek, órák, napok, hetek és végül a hónapok. A leghosszabb kapcsolata 2 hónap szerette a fiút de a őt nem érdekelte más csak a teste. Hol is tartottam? Oh, igen a karácsonyi bál. Klara ma sem tesz máshogy fölkel és elindul a suliba hogy megint megbámulják. Rita Henredohck. A legjobb barátnője, aki látja benn az embert és lányként nem irigykedő szemeket, vet rá. Suli elé érve Klara a hétvége után boldogan köszönti kedves barátnőjét.

- Szia. – Kacag Rita az én pörgő, csilingelő barátném. Válnál kicsit hosszabb barna haja kócosan, omlik fejére. Gyönyörű, de fiukra nem is tud nézni, a szabad sas ki sose pihen.

-Szia. – Nevetem én is, ő mindig elöbre hozza a boldog énemet elnyomva a búskomor napjaim.

- Nem fogod elhinni, azt hiszem… – Mindent tagoltan és izgatottan mondott el. – szerelmes vagyok. – Ugrott a nyakamba.

- Oh, ez csodás és, és ki az a szerencsés? – Öleltem vissza.

- Rob Klein. – Kacagott.

- Nem ő az új diák az iskolában? – Pár hete jött egy új fiú ha jól tudom ő az.

- De. – Bólogatott hevesen és közben barna haját ide-oda dobálta. – És képzeld elhívott a bálba. – Ordította kikelve magából. Ritának már több felkérése is volt sőt az én kéréseimmel vetekedhetett de ő mindig nemet mondott várta az igazit.

- Gondolom, akkor ezt meg kell ünnepelni. – Mosolyogtam.

- Dehogyis. – Rázta meg a fejét. – Most arra mi nem érünk rá. – Nézett rám kikerekedett szemekkel.

- Jaj, ne csigázz. – Néztem rá könyörgően, már nekem is fúrta az oldalamat a kíváncsiság.

- Elmegyünk vásárolni. – Ugrált. – Veszünk valami jó rucit a bálra és mielőtt valamit is mondhatnál Klarisa Weartly te is jössz a bálba. – Mondta halál komolyan, és amit Rita mond az úgy is lesz.

- Jó. – Bólintottam megadóan.

- Akkor délután suli után itt a parkolóban. – Meg se várta a válaszom, mert meglátta Robot és azonnal odarohant hozzá. Nem tudtam ráharagudni, hisz szerelmes. A napom nem kezdődött máshogy unalmas, Fizika, Matek, Biokémia, Tesi és Föci órák eljött az ebédidő mindenki megindult a menza felé. Útközben nem is vettem észre hogy valaki mellém ér.

- Szia. – Köszönt félénk hangon az én kedvenc és alig halhatott hangom.

- Szia. – Álltam meg és fordultam szembe vele, egy pír keletkezett az arcomon, előttem Krisztián ált, és hozzám szólt.

- Tudod lesz ez a sulibál és… - Vakarta meg a tarkólyát, szőke haja kesze kuszán ált, persze akik elmentek mellettünk irigy pillantásokat vetetek rám valamikor pedig Kriszre. – eljönnél velem? – Fixírozta a padlót.

- Per… persze. – Tértem lassan vissza a valóságba.

- Jó akkor holnap este 7 – re megyek érted. – Kacsintott rám mintha az ezelőtti szerénysége elpárolgott volna és tovább indult a haverjai felé, akik hátba veregették és fülyültek neki. Tudtam, tudtam hogy ő is olyan, mint a többi srác, de nem érdekelt. Mert ő hívott el azzal a mézédes mosolyával. Beérve a menzára, ahol már messziről integetett nekem barátném Rob kezét fogva láttam hogy Kriszék össze sutyorognak aztán int felém. Az arcomra nagy mosoly ült ki. Nem is vettem ételt csak oda szaladtam hozzá mire felkuncogott.

- Szia, cica. – Mosolygott rám mikor oda értem. – Ők a haverjaim James, Cameron és Alien. – Mutatta sorba a fiukat, már az összes bepróbálkozott velem de én nemet mondtam.

- Sziasztok. – Mosolyogtam.

- Gyere, ülj le. – Mutatott készségesen az ölébe én meg oda ültem. Valami autókról és a és meccsről ment a vita nem is nagyon figyeltem elmerültem a gondolataiban. Sikeresen vége lett egy unalmas de boldog ebédszünetemnek. Miután Krisz elmondta hogy holnap 6 – kor a suli előtt fog lenni elbúcsúzott és ment a kocsijához. A szememmel Ritát kerestem a parkolóba.

- Szia. – Köszönt a hátam mögül Rita. – Látom jól telt az ebédszüneted. – Kacagott.

- Igen. – Mosolyogtam.

- Na, gyere, mielőtt még az összes jó báli ruhát elkapkodják. A te kocsiddal megyünk, mert én ma gyalog jöttem. – Beültünk a kocsiba és már száguldottunk is a pláza felé. Én egy vöröses rózsaszín estélyit választottam. Míg Rita egy citromsárga straszkövekkel kirakott virágosat. Csodálatos volt. Kifizettük a ruhákat, hazavittem Ritát és sikeresen bedőltem az ágyba, éreztem a holnapi nap lesz a legboldogabb életemben. Nyúzottan ébredtem, magamra kaptam egy narancssárga kötött pólót meg egy farmert és elmentem a suliba. Krisz egésznap bókolt nekem csókot küldött. Lassan eljött a délután 5 óra. Otthon lázasan készülődve vettem fel a ruhám. Kisminkeltem, hajam kontyba tűztem. Beszálltam a kocsiba és elindultam az eddigi legjobb bálom felé. Pontban 6 – ra ott voltam a megbeszélt helyen. 1… 5… 10… 20… perc telt el és még mindig sehol sincs Krisz. Így besétáltam. A bál fergeteges, mindenki táncol és nevet, de Krisz sehol, eltelik egy fél óra már vagy 15 – en kértek táncolni de semmi. Hét óra után 10 perccel meglátom Kriszt egy másik lány oldalán, észrevesz. Oda sétálok mellé.

- Miért? – Tettem föl a kérdést, választ nem várva futottam, a kinti lépcsősor mellett megállva tekintettem fel a holdra és a csillagokra vándorolt. Egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Ők tudták, ott fenn, hogy mi vagyok én belül, ők tudták a külső nem minden. De ezt mások nem érthetik. Tudtam ő is csak egy ékszert lát és nem egy lányt aki vagyok…

A meg nem becsült érték. Tanulság, szerelem és még sokkminden kavargott a lány szívében. A legtöbb történet boldog véget ér. De ez nem igaz, ahol élünk ez a föld és a földön már nem számítanak a belső kincsek. Tanulta meg a lány.

1 megjegyzés:

Paris Morgan írta...

Haliiii!
Cselekményre és mondanivalóra jó lett, de a sok helyesírási hiba valahogy lehúzza az élvezhetőséget. Meg valahogy az volt fura, hogy a főhősnőnknek angolos neve van, míg "lovagjának" abszolúte magyaros.
A két nézőpont kicsit bekavart, de azért követhető volt :)
Pussz, Paris