Az oldal automatikusan átirányít az új weboldalamra!

2010. április 18., vasárnap

Delilah írása

Képek egy elveszett lány halálából

Az emberek az álmaikban keresnek megnyugvást. Nem tudom, hogy egy 17 éves lánynak mennyire szabad álmodoznia. Persze, ha árvaházban nőttél fel és végzős vagy a gimibe akkor már mindjárt más a helyzet. Ha a szüleimnek kellettem volna, akkor biztos azt mondanák, hogy tovább kell tanulnom, találnom kell egy csodálatos férfit, és boldogan kell leélnem vele az életem. Miért kell minden életnek ennyiből állnia? Én valami nagyot szeretnék alkotni, ami nyomot hagy az emberekben és hatással lesz az egész világra. Erre lenne szükségem, de még nem tudom, hogy valósíthatnám meg ezt a képtelenséget. Ez a kémia óra is tele van unalmas elektronokkal és semmi nincs benne, aminek értelme lenne.

- Ms. Daniels! Válaszolna? – fejemet felkapva ugrottam ki az álomvilágomból.

- Elnézést tanárnő, nem figyeltem, igazából kicsit szédülök – és tényleg szédültem.

- Menjen le az orvosi szobába, ott megmérik a lázát. Ha nem lázas, akkor fáradjon vissza a terembe és folytassa velünk az órát. – bólintottam egy kis grimasszal majd levonszoltam magam az orvosi szobába, ahol megállapították, hogy 39 fokos lázam van. Írtak egy igazolást és hazaküldtem. Egy erdő szélén laktunk a nevelőanyámmal, aki napi 12 órát dolgozott, így alig láttam, bár neki fel se tűnt, hogy itthon vagyok. Csak a segély kellett neki. Bevonszoltam magam a konyhába, bevettem egy fájdalomcsillapítót és a szobámba tántorogtam, és az ágyba feküdtem. Egyre rosszabbul lettem. Két takaróba csavartam magam. Éreztem a hideget minden porcikámon, éreztem azt, ahogy egyre merevedett le a lábam. Még az se jutott el az agyamig, hogy július van és 32°C. Az álomvilágom valósnak tűnt. Nem értettem, hogy miért vagyok melegítőbe egy kihalt városba. Nem értettem miért van este és, hogy miért mutat éjfélt a templomon az óra. Nem értettem, miért van szivárvány az égen és, hogy miért hallok farkas vonyítást. Hátranéztem, de senki nem volt mögöttem, majd előre. Egy szakállas férfi állt előttem. Pont, mint Gandalf a Gyűrűk urából.

- Hé, öregember, ki maga? – kérdeztem hangosan. Nem válaszolt. Mi van, ha süket? Egyre csak a szemembe nézett. El akartam futni mikor közelebb lépett hozzám, de a lábaim merevek voltak. A botjával rám mutatott és megszólalt.

- Ez most nem álom kicsi lány. – szólalt meg pont úgy, ahogy a Gyűrűk urába.

- De nem is valóság! – kiabáltam oda neki határozottan.

- Jól mondod – mondta az öreg. Kijelentem, hogy ez az ember bölcs.

- Na de akkor mi ez? – kérdeztem tárgyilagosan a bölcs öregembertől.

- Nem tudom – mondta őszintén és sóhajtott egy nagyot. Visszavonom, mégsem bölcs.

- Hát ez… csodálatos. Itt porosodsz, és még a neved sem mondod meg? – ha azt mondja, hogy Gandalf én agyonütöm. Észrevette, hogy nem estem pánikba, sokszor álmodtam már és úgysem valóság. A bácsika biztos megőrült és azért mondta, hogy nem álom. Csak most vettem észre, hogy esik a hó.

- Szereted a havat? – kérdezte apró vigyorral a fehér bajusza alatt.

- Hát persze, de van egy olyan érzésem, hogy te tudtad ezt – mondtam szinte biztosan.

- Nem én hoztalak ide, hidd el tökmag – mondta még mindig vigyorral.

- Na ne játszadozzunk papa! Ki hozott ide, ha ez nem álom?

- A sors, Isten, angyalok, vagy talán te magad. Én csak segítek neked, hogy oda juss ahova rendeltetett – leesett. Szóval meghaltam. Kicsit talán elsápadtam, de valójában nem keseredtem el. Azért rákérdeztem.

- Meghaltam?

- Így is mondhatjuk – mondta részvéttel, de nem izgatott. Gyorsan beletörődtem.

- És maga? – kérdeztem.

- Én idekerültem egyszer, és az óta segítek az embereknek megtalálni a „helyet”. Az előtt nem tudom mi volt. Nem is gondolkozom ebbe, ha gondolkoznék, akkor beleőrülnék.

- Wáow! – mondtam elcsodálkozva – Akkor ez a túlvilág? – kérdeztem kíváncsi éllel a hangomban.

- Nem, nem. Ez még nem az. Majd, ha eljön az idő akkor odamegyünk.

- Szuper! És addig mit csinálunk? Fagyizunk? – kérdeztem gúnyosan. Feltűnt, hogy már nem melegítő van rajtam, hanem meleg fekete bunda. Nem tudom, hogy került rám, de nem izgatott, voltak fontosabb dolgok is.

- Akár fagyizhatunk is, van itt egy jó cukrászda a sarkon. – mondta humoros éllel a hangjába.

- Rendben. És inkább sütit kérek. – azt hitte, hogy csak viccelek, de mikor elindultam akkor már rájött, hogy nem poén volt így ő is mellém szegődött.

- Amíg nem gong a harang addig szépen itt várunk. – szólt meg ismételten.

- Ez változó, vagy mindenkinél ugyanaz?

- Változó – mondta röviden. Az órán még mindig éjfél volt, így rájöttem, hogy a harangig az óra nem jár.

- És mindenki egyedül van? Vagy csak nekem jutott ez? – néztem rá az öregre.

- Mond csak! Voltak neked ott barátaid, vagy bárki másod? – felelt kérdéssel a kérdésemre. Leesett. Nem voltak barátaim, családom, nem jártam szórakozni így itt is egyedül vagyok… vagyis ezzel az öreggel.

- Oké. Leesett. Találkozni fogok a szüleimmel a „helyen”? – amint kimondtam, rájöttem, hogy hülye kérdés.

- Nem tudom. –felelte egyszerűen – Szeretnél társaságot? – kérdezte.

- Talán egy ember még jól jönne. Egy nő. – mondtam, és rájöttem, miért kérdezte. Amit kívánok, az itt megtörténik, de nem igazán volt mit kívánnom ezért butaságokat kértem. Közben a cukrászdába értünk. Az öreg kitárta az ajtót én pedig beléptem. A villany felkapcsolódott és ott termett a nő, akit kívántam. Pincérnő. Leültünk az ablak melletti asztalhoz, a pincérnő odalépett hozzánk.

- Mit hozhatok? – kérdezte.

- Őőő… egy Rákóczi habos túróst kérek és egy kólát.

- Mindjárt hozom. –mondta, mikor az öreg megrázta a fejét, jelezve, hogy Ő nem kér semmit. Pár néma perc után visszajött a pincérnő a tálcáján a kért étellel és itallal.

- Öhm… bácsika! Kb. mennyi időm van még? – kérdeztem végül.

- Mindenkinél más, egy nap egy óra, de lehet, hogy csak egy perc.

- Az az utolsó jól hangzik.

- Várni kell kicsi lány. Egyébként részvétem.

- Miért is?

- Meghaltál.

- Áh… hogy az. Nem baj. Nem sokat vesztett velem a világ. Senkinek nem hiányzom majd.

- Akkor is szomorú, hogy ilyen fiatalon halsz meg.

- Ugyan már. Volt már dolga fiatalokkal nem?

- De, de az már régen volt.

- Minden nap van munkája? – kérdeztem.

- Nem ismerem a napokat, nem számolom a perceket. – felelte.

- Értem. – mondtam, és enni kezdtem. Az öreg csak nézett, nézte ahogy eszem, és mikor befejeztem megszólalt.

- Hová mennél még?

- Ruhabolt – fogalmam sincs, hogy jött az ötlet, hisz én utálok vásárolni – nem is, inkább jelmezbolt, de szeretnék egy nőt oda is – mondtam büszkén, hogy a fantáziám végre megcsillant.

- Rendben, menjünk, de… - szavát félbeszakította a harang, amitől én megremegtem és dermedt arccal felálltam. Az öreg már nyitotta a száját, hogy elmondja, hogy mennem kell, de én megelőztem.

- Úgy érzem, kihagyjuk a jelmezesdit – mondtam egy halvány mosollyal az arcomon.

- Indulhatunk? – kérdezte olyan gyötrelemmel, és részvéttel a hangjába, hogy az már sértő volt.

- Menjünk, de merre? – kérdeztem, mert erről eddig nem esett szó.

- Merre szeretnél?

- Az erdő felé.

- Akkor arra megyünk – mondta és az erdő felé mentünk.

- Nem kellene sietnünk – kérdeztem.

- A hely nem megy sehová, meg kell, hogy várjon téged, mert te nem maradhatsz itt.

- Akkor lassabban menjünk, kérlek. –az öreg lassított a tempón és ekkor döbbentem rá, hogy neki szörnyű, mi több, borzasztó élete van – hogy bírod ezt? Mennyire nehéz nem emlékezni és csinálni azt, amit csinálnod kell?

- Tudod, ha jól csinálod akkor talán egyszer elég lesz és elvisznek valahová, valami jobb helyre, ahol mindezt, amit csináltam megbecsülik és az a hely lesz a megváltás, a jutalom.

- Hogy tudsz ilyen erős lenni?

- Pontosan ezt kérdezném én tőled. Mikor kiderült, hogy meghaltál a szempillád se rebbent.

- Én egy egyszerű kívülálló voltam. Sosem hasonlítottam a nagy többséghez, nem érdekeltem másokat. Nekem ez a hely lesz a megváltás, amit az élettől nem kaptam meg, azt talán a halál adja meg nekem.

- Optimista hozzáállás. Amikor megláttalak akkor cinikusnak találtalak, de most… egészen más vagy.

- Az álomvilágban máshogy viselkedek, de rájöttem, hogy nem álmodok így újra önmagam lettem.

- Közeledünk. – mondta majd én beleszagoltam a levegőbe és megszólaltam:

- Érzem, érzem ezt az édes, finom illatot. Ilyet még életemben nem éreztem.

- Ez a természetes. Ez iszonyú borzasztóan fog hangzani, de örülök, hogy meghaltál tökmag. A legtöbben bepánikolnak és hisztiznek, de te. Te a barátom lettél.

- Elárulod a neved? – kérdeztem.

- Elárulnám én szívesen, de nem tudom. – mondta sajnálkozva és én tényleg megsajnáltam.

- Ok, akkor Gandalf leszel. Nem bánod?

- Nem, nekem tetszik – mondta halvány mosollyal kísérve.

- Hiányozni fogsz, Gandalf! – mondtam és átöleltem.

- Nekem is te, tökmag. – hosszú, néma, óráknak tűnő percekig sétáltunk egymás mellett. Gandalf megfogta kezem és csendben sétáltunk tovább. Az erdő közepén sétáltunk egy kis ösvényen. A ruhám ismét változott, egy piros estélyi ruha volt, és a bunda sehol. A hajam kontyba volt téve és a hó sem esett már. A köd elborított mindent, és amikor egész közel értünk egy csodálatos kő lépcsőt pillantottam meg. Az öreg barátom könnyezni kezdett és könnye az összefont kezünkre hullott. Elborzadtam, hogy neki itt kell maradnia és egyedül, egyes egyedül. Az egyetlen barátom magányos marad.

- Nem akarlak itt hagyni! – nyögtem, mikor már én is sírtam.

- Menned kell, kicsi lány! Itt az idő! – mondta két pislogás között.

- Te voltál, te vagy az egyetlen barátom – hüppögtem.

- Nekem is tökmag. Hiányozni fogsz, de most menj. Ne várakoztasd a családod! – a családod szóra felkaptam a fejem, és mosollyal az arcomon, de ugyanakkor könnyezve léptem előre. A kezünk összefonva maradt, de Ő megszólalt.

- Ég veled örök barátom! – a keze eltűnt a kezemből, csak a hamut,- ami a keze helyett maradt – kifújta a kezemből a szél. A lépcső végén egy madár ült, Ő volt az.

- Ég veled Gandalf!

A fény felé indultam, ami a lépcső végén jelent meg. Óvatos léptekkel, megszeppenve mentem fel a lépcsőn. Semmi és senki nem állított meg. A vakító fény felszárította könnyeim és én beléptem. Beléptem és megtaláltam azt ami nekem soha nem adatott meg.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Sziiia!
Kezdjük azzal, hogy szeressük Gandalfot :) Nagyon :)
Érdekes kis történet lett, de számomra szerethető. Néha kicsit sok volt a kérdés, és nagyon pörögtek az események. Pár rövid közbeszúrt leírással még jobb lett volna.
Megmutattad, hogy egy szomorú befejezés mégis hogy emelhet fel a "magasba". Teccett. Ennyííí. ^^
Pussz, Paris