Az oldal automatikusan átirányít az új weboldalamra!

2010. április 18., vasárnap

Csuti írása

A vég, és a kezdet

Aranel legendája

Vettem egy utolsó mély lélegzetet és elindultam. A lépcső kemény márványa kopogott a talpam alatt, lassan mentem, nem siettem el. Minden lépést megfontoltam, az igazat megvallva féltem, nagyon féltem.

Nem az erdő sötétjétől, nem a síron túli csendtől, és nem is attól, hogy egyedül vagyok, hanem az emlékektől, a múltamtól, amely itt kezdődött.

Mikor utoljára itt jártam, egy kastély állt itt teljes pompájában, Siloialë királyainak kastélya, egy kis réttel, hintókkal, élettel… Azóta a fák körbenőtték a romokat, a fény pedig alig jut át a koronájukon, és az élet, annak nyoma sincs, mintha soha nem is lett volna.

Ha körülnézek egy szó jut az eszembe: halál.

A kastély, a fák, a dicsőség, mely egykor jellemző volt e helyre, mind meghalt, és csak én gyászolom őket. Egyedül, magányosan, vigaszt várva, várva, hogy értem is eljön a halál.

Észre sem vettem, hogy idő közben megálltam a lépcsőn. Végig simítom a kezemmel a korlát hideg kövét, hisz csak ez maradt. Ez az egyetlen része a kastélynak, mely megőrizte a régi pompa egy piciny töredékét.

Emlékszem gyermekként menyit rohantam fel s alá itt, emlékszem anyám intő szavaira: „Vigyázz! El ne ess!”, és arra, mikor sikítva gurultam le, frászt hozva mindenkire. Emlékszem mindenre, hisz csak ez maradt meg nekem, semmi, és senki más.

A kastélynak csak a lépcsője, nekem pedig csak az emlékeim maradtak.

Én vagyok a kastély, a halott kastély. Régen én is dicső voltam, szép, mosolygó fiatal gyermek, most viszont csak régi énem roma vagyok, ajkamról lefagyott a mosoly, dicső múltamnak csak emléke maradt, halott vagyok én is, vagy legalábbis olyan, mint egy kósza kísértet, csak nekem nem a testem, hanem a lelkem szűnt meg létezni.

Gyors léptekkel indulok tovább, szinte futok, s mikor felérek bennem reked a szó. A falaknak nyoma sincs, csak néhány helyen látszik, hogy egyáltalán volt ott valami, csak az alapzat maradt, a régi, öreg márványkövek.

Körbenézek, nem hiszem el, hogy csak ennyi maradt a hatalmas palotából. Ahogy körbetekintek meglátom, hogy a déli-szárnynak kis része fenn maradt. A torony fele még áll, de csak, hogy még jobban mutassa pusztulást. Néhány oszlop magányosan áll, és egy belső szökőkútból még mindig csordogál a víz, mintha azt mondanák: Nézz körbe! Mi küzdöttünk, hogy emlékezzenek ránk, küzdj te is!

Érzem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, és lefolynak az arcomon. Nem teszek ellenük semmit, hagyom, hogy némán csordogáljanak, hisz úgy sem bírnám megállítani őket.

Olyan rég nem sírtam már, hisz megfogadtam, hogy soha többé nem eresztek egyetlen könnycseppet senkiért, és semmiért.

Azon a napon sírtam utoljára, mikor elhagytam e kastélyt, az otthonomat. Máig pontosan emlékszem mindenre arról a napról, a virágok bársonyos szirmaira, a nap csiklandozó melegére, az emberek vidám kacajaira, és a velőtrázó sikolyokra is…

„A nap meleg sugarai csiklandozták a bőröm, élveztem, olyan volt, mint egy meleg takaró, ami körbeölel. Ujjaimmal egy virág szirmait simítottam végig újra, és újra. A szemeim csukva voltak, magamban álmodoztam csupa kislányos dolgokról, bálokról, pónikról és hasonlókról.

Egyszer csak a hasamnál két kezet éreztem meg, amik hihetetlen gyorsasággal csiklandozni kezdtek, én pedig hangosan, csilingelő hangomon kacagtam.

- Kélek… kérlek, hagyd abba! – nevettem akadozó hangon. –, Celeb! Kérlek…

- Abba hagyom egy feltétellel! – mondta, de közben nem hagyta abba a kínzást, nem ám! – Mond, hogy én vagyok az erősebb!

- Te… te vagy az erősebb! – mondtam kacagva, mire abbahagyta, de én sem voltam rest! Felpattantam, és nevetve futni kezdtem.

- Aki az utolsó, az a záptojás! – kiáltottam hátra, és futni kezdtem.

Mikor már majdnem a kastélynál voltam, hátrapillantottam, hogy megnézzem beért-e a bátyám, ám mielőtt még visszafordultam volna beleütköztem valamibe, vagyis inkább valakibe.

- Elnézést! Nagyon sajnálom, én csak… - kezdtem volna magyarázkodni, de az alattam lévő belém fojtotta a szót.

- Hercegnő! Végre megtaláltuk, jöjjön! Sietnünk kell! – mondta a férfi, és felrántott, majd futva indult a palota felé, miközben kezemet erősen tartotta.

10 éves voltam, mégis megéreztem, hogy baj van, nagy baj. Jól hittem…

Egészen a kastély lépcsőéig futottunk, ahol egy felszerszámozott ló volt kikötve, a férfi hihetetlen gyorsasággal eloldozta a ló kötőfékét, engem pedig felemelt, és a lóra ültetett, tiltakozni akartam, de időm sem volt rá.

- Aranel kisasszony, most nincs időm magyarázni, de kérem higgyen nekem. A kastélyt körbe vették, már csak az északi hegyek felé tud kijutni. – Nem akartam megérteni, amit mond, hisz szavai lerombolták tökéletes világom képét, vissza akartam kérdezni, meg akartam mondani neki, hogy ez nem vicces, de a szavak a torkomra fagytak.

A férfi keserűen elmosolyodott, majd a kezembe nyomott egy rövid kis tört – itt volt a pont, hogy a könnyek elinduljanak szememből.

- Kívánom, hogy ne legyen rá szüksége! – El akartam búcsúzni, legalább az ismeretlen férfitől, de még mielőtt megszólalhattam volna, rácsapott a lóra hátára.

A ló vágtatni kezdett, én pedig sírni, holott tudtam, hogy egy hercegnő ezt nem engedheti meg magának.

Búcsúzóul utoljára visszatekintettem otthonomra, és elmorzsoltam egy könnycseppet, de megesküdtem, hogy ez volt az utolsó.”

Úgy elmerültem az emlékben, hogy észre sem vettem, hogy besötétedett. A hold fényesen világított az égen, és néhány ezüstös sugara áthatolt a fák sötét ágain.

Egy madár hangosan feldalolt. Dalolt? A madár keservesen, szomorúan dalolt, mintha elvesztett volna valamit, úgy hangzott, mintha búcsúzott volna.

Szememmel végigpásztáztam a sötét erdőt, kerestem a madaram. Meg is leltem, a lépcső másik korlátján ült, szinte szembe velem, fejét kissé oldalra billentette, mintha kérdezni próbálna valamit, és én hirtelen megértettem mindent…

Búcsúzni jöttem, búcsúzni az élettől, búcsúzni az emlékektől. Azon a helyen akartam meghalni, ahol születtem, ahol boldog voltam, de most, hogy megértettem mindent, már nem vágytam a halálra.

Megértettem, hogy nem akarják, hogy meghaljak, hogy nem kell meghalnom a boldogsághoz.

Ez a hely, itt minden a kitartást mutatta. Nekem is ki kell hát tartanom, hisz én vagyok a kastély! A kastély túlélt minden rosszat, és most benne él minden szép emléke. Én is túl élem hát, s bennem élnek majd az emlékek, és erőt adnak.

Lassan elengedtem a márvány korlátot, amit ujjaim, eddig görcsösen szorítottak, és elengedtem a múltat is…

Lassan lesétáltam, cipőm kopogott a márványon, mint régen, úgy hallatszott mintha az öreg vár szíve dobogna, én pedig önkéntelenül elmosolyodtam, oly sok éve először.

Utoljára hátrapillantottam a kastélyra, és elindultam az erdőben. Hosszú útnak nézek elébe, de megéri…

A vég, és a kezdet. Ez volt számomra a kastély.

Sok évvel később, úgy tartották, hogy az erdő mélyén van egy kastély, hol az ősi királyok éltek, Siloialë első királyai, kiket meggyilkoltak, s kiknek kiirtották vérét. Eme kastélynak már csak romjai állnak, de minden holdfényes éjjelen, egy gyönyörű, és titokzatos örök ifjú lány jár ott, és egy fekete madár dalol neki. Azt mondják a leány az első királyok utolsó leszármazottja, Aranel, aki még most is várja, hogy eljöjjön érte a halál, de aki hallott már róla tudja, hogy ez nem igaz, de a legenda már így marad…”

Vége

Megjegyzés:

Hát, néha kifogyok a fantáziából nevek, és elnevezések, de akkor ott az én titkos ihlet adóm a tünde szótár. Aki most azt hiszi, hogy Gyűrűk ura rajongó vagyok, az téved, ugyanis nem láttam a filmet, és nem is olvastam, mindössze egy jelkép tetszett meg benne nagyon, és hát itt van a szavak jelentése:

Oialë – Örökké tartó

Sil - Világosság

Aranel - Hercegnő

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Helloooo!
Első komment :)
Tetszett a sztori, de valahogy nekem hiányzott belőle egy részecske. Egy tíz éves hercegnő elüget a nagyvilágba, oké. De aztán? Valami kis utalás, hogy hogy nőtt fel, egy fél mondat, vagy valami.
A leírásos részeket olvasva majdnem hogy láttam magam körül az erdőt :)
Pussz, Paris