Az oldal automatikusan átirányít az új weboldalamra!

2010. április 18., vasárnap

Abigel írása

Dalos madár

Kétségbeesve bolyongtam a sűrű, baljós fák között, fogalmam sem volt hol vagyok, merre induljak. Az erdő, melyben már harmadik napja csatangoltam, misztikus légkörével teljesen elvarázsolt. A napszakok változásával egyszerre volt megnyugtatóan derűs, és nyugtalanítóan félelmetes. A nap és az elfáradt vándort váltó hold fénye, talán csak színében különbözött egymástól. Az arany és ezüst fénynyalábokat szinte teljesen elnyelte, a fehér-szürke lepelként gomolygó köd, megnehezítve célomat, amiért egyre, és egyre beljebb haladtam az ismeretlen felé.

Életem értelmét, az egyetlen Szerelmemet... Robert nyomát kutattam.

Visszaidézve az elmúlt napok eseményeit, nem hittem a tényeknek, nem voltam hajlandó hinni a látszólagos igazságnak.

Eddigi vidám, nyugodt életemnek, és kiadó szívemnek, két férfi betoppanása vetett véget Edgar, aki magas, vállas termetével, fekete hosszú hajával és szemével, ördögi pillantásával megdelejezett. A holló jutott mindig eszembe róla, a fenséges, mégis hátborzongató, nemes madár. És igen! Ott volt Ő, Robert. A karcsú, kecses, nyúlánk alakjával, vállát verdeső aranybarna tincseiben koszán megbújó szőke csíkokkal. Kék szemeiben, – mintha az égbolt tükröződött volna vissza – a csodálat, a vágy, és a szerelem lángjai lobogtak. Szelíd hangja, mint az énekes madaraké, halk, mégis csodálatos.

Minden megváltozott,… ezért járom a rengeteget, mert Edgar azt mondta, hogy Robert egyszerűen elhagyott, de ezt képtelen voltam elhinni. Edgar vetélytársat látott Robertben, nem értette, mit eszek egy lovászfiún, miért nem választom őt, a gazdag nemest. De nekem nem számított, hogy Robert az istállóban alszik, hogy egy lyukas garasa, vagy még annyi sincs. Nekem csak a lelke volt fontos, ami olyan gyönyörű, mint senki másé ezen a világon.

„Már megint ez a madár…” – csodálkoztam el, mikor a kis dalos hangú újra mellém szegődött.

Az előző két napban is az utamba tévedt, fennhangon énekelve ezernyi csodálatos csengettyűt megszólaltatva kicsiny torkában.

Nem tűntettem ki különösebb figyelemmel, lefoglaltak az örvénylő gondolataim, de ekkor a fejem felett kezdett körözni, mintha mondani akarna valamit. Olyan furán viselkedett. A fajtársai inkább messzire elkerültek, nemhogy megtámadják a hívatlan vendéget.

„Megőrült ez a madár!” – gondoltam, izgatottságát a tavasz beköszöntének tulajdonítva.

Próbáltam elhessegetni magamtól, hogy tovább indulhassak, de mind hiába, csak nem tágított a kis bestia.

- Makacs kis jószág! Hagyj már békén! – dühöngtem, egyre ingerültebben csapkodva felé a karjaimmal.

Ekkor a szoknyám szegélyéhez repült, a csőrével megragadva, mintha mutatni akarna valamit.

- Rendben – adtam meg magam. – Követlek – morogtam, egyre sürgősebb késztetést érezve.

„Nekem elment az eszem, egy madárral beszélgetek!”

Mintha minden szavamat értené elengedte a ruhámat, elégedetten csiripelve, majd a balomon kezdődő ösvény felé repült.

Igyekeztem lépést tartani vele, átgázoltam az apró bokrokon, melyek igencsak megtépázták az alsó ruházatomat. Hallottam a vékony gallyak reccsenését, az avar ropogását a talpam alatt.

A remény elöntötte a tudatomat, a lábaim maguktól mozogtak, minden porcikám sajgott, de nem törődtem vele, bármekkora fájdalmat hajlandó vagyok elviselni, csakhogy Robertet újra láthassam, hogy megbizonyosodhassak róla, hogy jól van.

Ha valóban elhagyott, ha Edgarnak igaza van, – amit képtelen vagyok elhinni – akkor is látnom kell még egyszer utoljára. Tudni, hogy boldog nélkülem, aztán búcsút venni Tőle örökre.

Én nemesi családból származom, nem úgy, mint Ő. De az apámnak „felkapaszkodott nemes” lévén – a valódi nemesek csak így emlegették, mivel neki a király ajándékozott hercegi címet önfeláldozó katonai szolgálataiért – nem számított Robert rangja vagy vagyona.

Edgar – akit anyám mellém szánt – igazi kutyabőrös úri fiú. Anyám ereiben hamisítatlan kékvér csörgedez, ezért neki a jó parti kifejezés, gazdag ficsúrt jelent.

De én nem hagytam magam, apa pedig kiállt mellettünk, meggyőzve kérlelhetetlen szülőanyámat, hogy Edgar mellett boldogtalanságra ítélne, mert a legfontosabb egy házasságban a szerelem.

Robert és én így, végre nyíltan szerethettük egymást.

Három nappal ezelőtt Edgar tajtékzott a dühtől, mikor apa estélyt adott, és bejelentette az eljegyzésünket.

A madár egyre gyorsabban repült befelé az erdő sűrűjében. Már alkonyodott, a fák lombjain át beszűrődött a lenyugvó nap vöröslő fénye, hogy makacsul tiltakozva a nappal elmúlása ellen, elnyelje végül a terjengő homály.

A csendre figyeltem fel először, az izgatott trillázás hiányára. A kismadár eltűnt a szemem elől. Sehol sem láttam. Szörnyű pánik fogott el.

„Hová tűnhetett?” – meresztgettem a szemeimet, ijedten végigpásztázva tekintetemmel a körülöttem lévő rengeteget, de nem akadtam a nyomára.

Csalódottan tértem haza, a szüleim nem szóltak semmit, hagyták, hogy elvonuljak a szobámba. Anya nem igazán törődött az eszeveszett kutatásommal Robert után, de apa, aggódó arckifejezéssel fogadott minden este, mikor hazatértem.

Másnap kora reggel újra nekiindultam, egészen addig mentem, ahol utoljára láttam a madarat. Nem volt nehéz megjegyeznem az utat, és a kicsi útitársam legnagyobb megelégedésemre már az egyik fa lehajló ágán várt vidáman dalolva.

- Jó reggelt! – köszöntöttem mosolyogva, mire a vállamra szállt, majd megrázta magát, megborzolva ébenfekete, fehér mintázattal vegyített tollazatát.

Indulhatunk? – nevettem.

A madárka aprót bólintott, mire eltátottam a számat.

„Nem, ez nem lehet!” – ráztam meg a fejem, összeszorítva a szemeimet.

Tekintetemet az ösvényre szegeztem, mikor sikerült kitörnöm a képzelgések bűvköréből. Határozott léptekkel indultam meg előre, miközben a dalos útitársam némán üldögélt a vállamon.

A növényzet egyre sűrűsödött, hatalmas bokrok ölelkeztek egymásba előttünk, az aljnövényzet a derekamig ért, látszott, hogy jó rég nem járt erre senki ember fia. Makacsul törtem utat magamnak, az ágak felhorzsolták a bőrömet, mire a madárka kétségbeesett hangon kezdett csiripelni.

- Ne aggódj! Semmiség! – mosolyogtam rá, mire elhallgatott.

A remény halvány szikrájának felvillanása az elmémben beindította szerelmes szívem dübörgését. Úgy zakatolt a mellkasomban, mintha ez lenne az utolsó alkalma rá.

Ahogy átszakítottam az utolsó vékony ágakat, megpillantottam… Egy óriási, pompázatos kastély tárult a szemem elé, ódon lépcsőzet vezetett a hatalmas elő teraszra, amely a bejáratnál végződött. A kastély három tornya fenségesen tornyosult az ég felé, a középső, mindközül a legnagyobb, szélesebb és csodásabb a többinél. Csak álltam, és néztem a csodát…”Csipkerózsika kastélya” – villant belém a régi mese nyomán az érzés.

Minden szépsége ellenére a sötéttalapzatú, elmúlt korokat idéző építmény félelmetesnek hatott, nekem pedig furcsa, baljós előérzetem támadt. Mintha megkövült volna az idő,… csak bámultam a szürke kastélyra aggodalommal telt, szerelmes szívvel.

Merengésemből kicsiny útitársam csilingelő hangja ragadott ki. A vállam felé fordítottam a fejemet, amelyen ült, mire a kismadár a kastély felé bökött a fejecskéjével.

Remegő lábakkal indultam meg a lépcső felé, a szívem eszeveszett ritmust diktálva igyekezett figyelmeztetni a veszélyre.

Felérve az elő teraszra, bizonytalan kézzel nyúltam a bejárat kallantyújához, amely egy holló fejét ábrázolta. A tömör faajtó nyikorogva, nehezen nyílva tiltakozott ellene, hogy belépjek rajta. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy feltárhassam.

Odabent félhomály fogadott, a sötétszürke falakon cifra keretes, nemesi felmenőket ábrázoló képek, az elmúlt korok viseleteiben, a padló csillogó, sakktábla mintázatú.

A kismadár csendesen üldögélt a vállamon, amíg egy hosszú lépcsősor elé nem értünk. Ekkor hirtelen felfelé szállott, jelezve, hogy kövessem az emeletre. Éppen a lépcsőfordulóban jártunk, elhaladva egy széles, bronzszínű, virágmintázatú kerettel körülölelt tükör előtt, amiben megláttam apró útitársam valódi mivoltát,… az én Robertemet. Éreztem, hogy a lábaim megbicsaklanak, a szívem kihagy egy pillanatra, létem ujjongva visszanyeri értelmét. A dalos madaram együtt érző pillantást vetett rám, ráeszmélve, hogy felismertem.

„Elvarázsolták!” – kúszott be elmémbe a szörnyű felismerés.

Gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat, megsejtve az okát, amiért Szerelmem a kastélyhoz vezetett. Ha bármi módon feloldhatom az átkot, ha az életem is az ára, akkor is megteszem.

Felérve a toronyszoba bejáratához fülbemászó dudorászást hallottam. Nesztelenül benyitva a faragásokkal díszített ajtón, egy tökéletes szépségű nemes hölgy alakján akadt meg a tekintetem, aki a fésülködő asztalkája előtt üldögélt. Hosszú, mélyvörös, derékig érő egyenes haja lágyan omlott a hátára. Az antik velencei tükörben visszatükröződő gyönyörű arcában, szemei világító smaragdzöldek, melyekben ott izzott a gonoszság parazsa. A félelem végigfutott rajtam, ledermesztve, talán ezért is nem vett észre, szerencsére. A kismadár berepült hozzá, a boszorkány régi ismerősként köszöntötte.

- Hát visszatértél? – duruzsolta a nő lágyan selymesen mély, ördögi hangján, végigsimítva Robertem tollazatán, ahogy a vállára szállott. – Merre kószáltál? – dorgálta meg. – Ideje beletörődnöd. A testvérem által kért átok végleges, hacsak drága Marionod nem talál rád. De Ő nem fog idetalálni, pedig csak így, törheti meg a varázslatot, egyetlen igazi szerelmes fájdalommal telt könnycseppével áztatva tollaidat. Edgar fogja feleségül venni a Szerelmedet!!! – kacagott fel bársonyos hangján.

„Edgar elátkoztatta Robertet? Uram Isten! Miféle elvetemült ördögfajzat!”

Gondolkodás nélkül léptem a szobába, rávetni készülve magamat a lelketlen szipirtyóra. Ajkai ravasz vigyorra húzódtak, dermesztően ördögi tekintettel nézett velem farkasszemet, kezeit maga elé tartva, tenyereit felém fordítva, amelyek lilásan vörös villámokat kezdtek szórni felém, miközben a boszorkány valami varázsszó félét mormolt.

Robert a tenyerei elé repült, apró madárka testével felfogva a villámokat. Az egész egy másodperc töredéke alatt zajlott, felfogni sem volt időm a történéseket.

A mellettem lévő asztalkáról hirtelen az arcom elé tartottam egy rózsás keretbe foglalt kézitükröt, mialatt Robert teste élettelenül zuhant a föld felé. A boszorkány újra felém fordult, a gyilkos villámokat ismét rám irányítva. Görcsösen szorítottam a tükröt, mialatt gondolatban imádkoztam a Szerelmem és a magam életéért.

A villámok a visszaverő felületnek köszönhetően visszapattantak kibocsátójukhoz, aki egy hosszú, gyötrelmekkel teli sikítás kíséretében porladt hamuvá.

Zokogva rohantam Roberthez, amint a fenyegető vész elpusztult, élettelen testét két kezembe fogva rogytam a padlóra. A szívem összeszorult, mintha milliónyi tőr fúródna a testembe, a torkomat marta a fájdalom, a szemeimbe az elviselhetetlen kín könnyei szöktek.

- Robert! – sóhajtottam alig hallhatóan, elcsukló hangon.

Egy könnycsepp hullott le Szerelmem elvarázsolt testére – ahogy lehunytam a szemem –, amelyben benne volt minden fájdalmam, minden szerelmem, minden reményem. Lassan jutott el a tudatomig az erdőben visszhangzó hangos hollókárogásnak tűnő, fájdalmas kiáltás.

Már épp elmerültem volna a gyötrelmes szenvedés sötét tengerében, mikor meghallottam Robert selymesen lágy hangját, ahogy kimondja a nevem.

- Marion! – emelt fel a padlóról a forró, reményt adó kar.

- Robert! – pattantak fel a szemeim, miközben hevesen Szerelmem nyakába ugrottam, szorosan magamhoz ölelve.

Szenvedélyes csókban forrtunk össze. Robert ajkai válaszoltak az enyémek által ki nem mondott kérdéseimre. Kézen fogva egymást, vidáman hagytuk magunk mögött az elátkozott kastélyt, hazafelé vezető utunkon végigkísérve a holló fájdalmas rikoltozásától.

Soha többé nem láttam Edgart, ahogy más sem. A holló panaszos hangját sem hallottuk egy idő után a madárcsicsergéssel megtelt erdőből. Hiába próbáltunk visszajutni napok múlva a kastélyhoz, nem találtuk az odavezető ösvényt. Eltűnt, ahogy az erdőben gomolygó sűrű fehér pára is.

Kosza mesék kaptak lábra a környékbeliek szájáról,… egy fekete hajú férfiről, aki képes hollóvá változni, éjszakánként meghalt testvérét siratva….

Csak Robert és én tudtam, hogy a mesék mennyi igazságot hordoznak magukban, de mi inkább feledni, mint megőrizni akartuk. Végre semmi sem állhatott a szerelmünk útjába. A rémálom véget ért, és folytatódhatott a valóságban játszódó tündérmese…

2 megjegyzés:

Paris Morgan írta...

Hellooo!
Eszméletlen jó leírásaid vannak!!!!!
Amikor elolvastam a címet, nem tudtam, mit várhatok. De egy biztos. Felülmúltad :D
Az igaz szerelem meséje. Gyönyörű és kész.
Pussz, Paris

Abigel írta...

Köszönöm szépen Paris Morgan! :D
Nagyon jól esik! :D

Csók!

Aby