Az oldal automatikusan átirányít az új weboldalamra!

2010. január 1., péntek

8. fejezet

Sziasztok! Itt az év első frisse tőlem :) Tudom 6-kor... én sem vagyok komplett, na mindegy xD Szeretnék mindnekinek Boldog Új Évet kívánni így utólag is, és itt is van a friss, ami az utolsó előtti, este pedig hozom az Epilógust, ugyanis azt is megírtam. Remélem így az utólján megdobtok még egy pár kritikával, ugyanis a hetedik fejezetnél nagyon örültem neki. Szóval köszönöm a kritika íróknak, és ezt akkor nekik is szeretném úgymond ajánlani. Nem a legjobb fejezet, de mostanra kihalt belőlem az akció (vagy talán sosem volt ilyesféle hajlamom.) Egyébként tudom, frucsa a dolog... csak nyolc fejezetes lesz a történet plusz egy Epilógus... hát, ez futotta mostanra. De jöjjön a fejezet...

8. fejezet – Meglepetések

Erősen behunytam a szemem, és azt kívántam, bár ne történne velem mindez. Most elemi erővel tört rám a pánik, és a halálfélelem. Mondhatni másodpercekre voltam a haláltól.

Egyelőre nem éreztem semmit. Talán a halál előtti másodpercek hosszabbnak tűnnek? Bár egyszer már „meghaltam”, most mégsem tudom felidézni magamban az akkori érzéseimet.

Jó, tudom. Ki várja a halált. De akkor is! Ez a tizenöt másodperces késés már kezd idegesítő lenni. Öljenek már meg végre! A fenébe is… Itt készülgetek arra, hogy milyen lesz a halálom utáni élet. Könyörgöm, hogy ne öljenek meg, miközben tudom, úgyis megfognak. De akkor miért nincs már vége? Miért hallom még mindig a fejemben a saját gondolataimat, és miért érzem azt, hogy még mindig a kőasztal hideg lapján fekszem? Semmi lebegés… SEMMI!

Óvatosan kinyitottam először az egyik, majd a másik szemem, és tátva maradt a szám. Ragyogó kékség vett körül, a tőr pedig ott remegett tőlem alig húsz centire Damen kezében. Próbálta volna lentebb nyomni, már szinte az egész testsúlyával rá nehezedett, de nem ment lentebb. A kékség pedig hullámzott körülöttem. Gyönyörű volt. De mi lehet ez?

Visszarántotta a tőrt, a kékség pedig szinte azonnal eltűnt.

- Nem mondtad, hogy van egy energiapajzsod! – Nézett dühösen a szemembe. Egy pillanat alatt másabb lett a hangulatom, és egy apró mosolyt megengedtem magamnak.
- Ne vigyorogj! Vannak itt más angyalok is! És most ezzel te okoztad a vesztük. A kis trükközésed nem tett jót, elhiheted! – Intett egyet, majd Amy-t két őr vezette ki a cellájukból.
- Kérlek ne! – kiáltottam kétségbeesetten.
- Ugyan miért ne?! Te itt szórakozol velem, akkor én miért ne tehetném meg?
- Mert azt sem tudtam, hogy létezik ilyen képességem.

Döbbent csönd keletkezett. Damen-nek az arca szinte megfagyott.

- Azt akarod nekem bemesélni, hogy nem tudtál erről a képességedről egészen addig, amíg az előbb meg nem akartalak ölni? – a hangja eléggé meglepett volt.
- Igen, azt mondom.
- Akkor ez mindjárt más kilátásokra helyezi a mi kis… problémánkat. Üzletet ajánlok: Te nem húzod fel megint az erőtered, és én nem ölöm meg a barátaidat. Nos, mit szólsz hozzá?
- Én inkább azt mondanám, hogy engedj el mindenkit, és akkor talán te életben maradsz – ajánlotta fel a következő alternatívát egy kemény női hang.
- Ki merészel nekem ellent mondani? – dörmögte dühödt hangon.
- Én – lépett elő az egyik folyosóról a nő, akihez a hang tartozott.
- Ó, kedves
Tabitha! Hát te élsz? – a hangja negédes volt, de éreztem a benne bujkáló feszültséget. Nem tudtam, hogy ki az a Tabitha, de reméltem ő lesz majd a megmentőm.
- Igen. Az árnyőr hordád még a védelmünkön sem tudott átjutni. Hát ilyen katonákat képeztek ki? – gúnyolódott.
- Bocsi, de jobbra nem futotta apámnak. De ha én leszek a király, akkor ne félj, sikerül lerohanni a te kis birodalmad.
- Arra már nem lesz lehetőséged.
- Theodor, nyírd ki a kiscsajt! – kiáltott Damen, én pedig kétségbe estem.
- Theodor, állj! – kiáltotta a női hang, ami immár ismerősen csengett. Hogy eddig nem vettem észre! Valami biztos eltompította az agyam és a hallásom, magam sem tudom…
- Mit műveltél az emberemmel?!
- Én irányítom. Theodor, kérlek, menj, és engedd ki a foglyokat.
- Azt már nem! Árnyőrök, állítsátok meg Thedort! Ha kell, akkor öljétek meg.
Nem hallottam mozgást. A mellettem lévő egyik „katonára” pillantottam, aki üveges tekintettel meredt a semmibe. Nem is tudtam, hogy ekkora ereje van.
- Ez nem igaz – felemelte a kést, és tiszta erejéből lesújtott. De nem történt semmi, ugyanis a tőr mielőtt még belém mélyedhetett volna, ezer apró szilánkra tört.

- Nem! Most már elég! A hatalmamban áll mindenki, aki itt van. Hódolj be te is, és akkor talán meghagyom az életed.
- Engem nem irányíthat senki! A saját apámnak sem engedtem, akkor honnan veszed, hogy neked majd behódolok? – kérdezte dühös hangon. Hátrálni kezdett tőlem, az immáron kiszabadult Kevin pedig odaszaladt, és eloldozta köteleimet.
- Ha muszáj, akkor mindenki behódol. Vagy meg akarsz halni? – A királynőnek kezd elfogyni a türelme. legalábbis a hangja csengése semmi jót nem ígér.
- Én? Meghalni? – kacagott Damen. – Én nem meghalni akarok, csak szimplán elmenekülni.

Sarkon fordult, és rohanni kezdett. Tabitha azonnal intett öt angyalnak, akik rohanni kezdtek Damen után. Ezt nem értettem sosem a gonoszokban. Ahelyett, hogy emelt fővel veszítenének, rohanni kezdenek, vagy megölik magukat. Vagy akármennyire is tudják, hogy nem megy nekik, megpróbálják megölni az ellenséget. Ebből Damen kettő dolgot el is követett:
1. Meg akart engem ölni.
2. Mivel az első nem járt sikerrel, így jöhetett a „B” terv, azaz a futás.

A barlang egyik járatából feltörő hatalmas és egyben fájdalmas ordítás zengte be a termet. Én Kevin karjai közé bújtam, ahonnan – szerintem- ezentúl nem nagyon akar majd szerelmem kiengedni. Vaskapocsként zárt körbe mindkét keze, de persze pont úgy, hogy ne essen semmi bántódásom tőle.
- Jaj, Medison, mennyi mindent kell átélnünk. Ha még egyszer azt kell megélnem, hogy majdnem elveszítelek, vagy ténylegesen is, akkor nem tudom mit teszek magammal – mondta fájdalmas hangon, majd egy sóhaj kíséretében megpuszilta a hajam.

- Medison, drágám jól vagy? – kérdezte félénken a Királynő, én pedig szerelmem karjaiból kicsit kifordulva rámosolyogtam.
- A lehető legjobban, és a legjobb helyen – mosolyogtam fel Kevinre, aki nem bírta ki, és megcsókolt. Mindenki illedelmesen elfordult, én pedig kipirult arccal váltam el szerelmem ajkaitól.
- Mehetünk? – kérdezte Amy sopánkodva. – Még a hely szagától is kiráz a hideg.
Mindenki kuncogni kezdett.

Elindultunk ki, majd a friss levegőre érve könnyezni kezdtem. Azt hittem, nem láthatom már soha többé a feljövő napot, vagy épp Kevin arcát. (Persze Kevin fontosabb, mint a nap, de a „győzelem” mámorában valahogy elfelejtettem sírni.) És ott vannak még a többiek: Amy, Phil, Natalie... Ha meghaltam volna, sosem láthatom őket többé, és ki tudja Damen megtartotta volna-e a szavát. Tehát semmiben sem lehettem biztos. És anya… rendesen el sem búcsúztam tőle, csak mentem a saját fejem után, és eljöttem otthonról.
- Sss, kicsim – próbált Kevin csitítani. – Miért sírsz butuskám? Már vége van! – nevetett halkan, és kezével megpróbálta letörölni feltörő könnyeimet.
- Épp ez az! Mi lett volna, ha nem jön a Királynő, és mégis meghalok? Anyától el sem köszöntem rendesen. Amy-t és téged is most láthattalak hosszú idő óta először, és ha Phil és Natalie meghalt volna, azt sosem bocsájtom meg magamnak – mondtam el neki sírásom okát.
Felkapott a karjaiba, és úgy kezdett el lefelé vinni a lejtős szakaszon. A Királynő ugyanis itt nem tudott átjárót létrehozni, csak alacsonyabb szakaszon.
A sírásom is kezdett csitulni, ahogy egyre jobban távolodtunk attól a szörnyű helytől. Talán most már minden rendben lesz.

3 megjegyzés:

Rika írta...

Szia!
Nem várt fordulat:) De nekem tetszett, hogy így oldottad meg. NAgyon remélem, hogy az Epilógus viszont már nem tartogat újabb fordulatot. A happy end ben reménykedem:P
Rika

Pusszy írta...

SYa
Ez tök jó lett:)
Nagyon tetszett és én is remélem, hogy nem lesz már semmilyen fordulatXD:)

Barbee írta...

Sziiia!!! Visszatértem az élők közé!:D
Kicsit rövid lett, de nagyon jó:D
Várom az epilógust:P
puszi