Az oldal automatikusan átirányít az új weboldalamra!

2009. december 5., szombat

6. fejezet

Sajnálom a késést, de ma 3 kémia tételt írtam meg, és csak most lett időm arra, hogy befejezzem a fejezetet. Itt lenne hát :) Jah, és Barbee-nak ajánlom ezt a fejezetet névnapja alkalmából (remélem nem tévedek, hogy tegnap volt). És köszönöm Brixinek, hogy segített :)

6. fejezet – Kiszabadítási akció

Félek. Ez a két valami ami itt áll, nem kecsegtet túl sok jóval. És megmondom őszintén, még nem döntöttem. Félek akár a vámpírságom, akár az angyalságom elveszíteni. El kell gondolkoznom rajta, mire lesz nagyobb szükségem a jövőben. Ha angyal maradok, akkor lehet, hogy kényszerítenek, menjek hozzá Tristanhoz. Hiszen ez a lehetőség is fennáll. De ha vámpír leszek… akkor is sok mindent veszítek. Vérrel kell majd táplálkoznom. Igaz, Kevin is kibírja, de félek önmagamtól. Mi van, ha nem leszek olyan kitartó, mint ő? Mi van, ha már a legelső alkalommal elcsábulok, és megízlelem az emberi vért? Azt nem tudnám elviselni.

Két barátomat magam mögött hagyva igyekeztem a kapu felé. remélem, hogy nem akarnak majd valami őrültséget csinálni, és utánam jönni. Elég bajom lesz nekem így is.

Odaértem a kapuhoz, és a két szörny szinte egyszerre mozogva zárta el előttem az utat. Elég rondák voltak szegények. Vörös bőrül csak úgy dagadt az izomtól, de ezek lettek volna a legkisebb bajok. A lábuk helyén pata volt, a fejük pedig egy farkaséra hasonlított, két nagy szarvval a tetején. Hogy egyben fejezzem ki magam: bika-kutya-emberek voltak.

- Mit akarsz itt? – kérdezte az egyik mély, dörmögő hangon, amitől egy pillanatra kirázott a hideg.
- Szeretnék bejutni. – Próbálta m elég határozott hangot megütni azzal ellentétben, aki a lelkemben dúlt.
- Ahhoz először valamit fel kell ajánlanod – szólalt meg a másik is, akinek szintén ugyan olyan hangja volt. Hirtelen közelebb hajolt, és mélyen magába szívta az illatomat.
- Hmm… Egy vámpír-angyallal van dolgunk Hell.
Hell? Ennél szarabb nevet már nem is kaphatott volna…
- Az szép. – Hát azt hiszem kettőjük közül nem Hell az agytröszt.
- Nos, akkor mit ajánlasz fel? Mert gondolom nem teázni jöttél. – A másik hirtelen röhögésben tört ki. – Ide általában azért jönnek, hogy valakit kiváltsanak. Tehát az ő életéért cserébe, adnod kell valamit.

Hezitáltam. Végigjátszottam magamban a lehetőségeket. Ha vámpír leszek, akkor vért kell majd innom, nem mehetek ki a napra, hiszen akkor ragyogni fog a bőröm. De ezzel ellentétben vannak előnyei is. Gyorsaság, erő. De az angyalság teljesen más. Így találkozhatok a nagyival is. Bár sokkal másabb, mintha vámpír lennék, de majd megpróbálok megbarátkozni a gondolattal. A hátrányait még nem nagyon volt alkalmam megtapasztalni, de abból is biztos van bőven. Vagyis jaj… tévedek. Az óriási hátránya: az angyalságom miatt vesztettem el a szerelmem! De ha azt vesszük, annak köszönhetően kaptam vissza.

- A vámpírságom adom fel – mondtam ki, ezt a számomra is nehéznek tűnő mondatot.
- Kérésed számunkra parancs – vihogott idiótán Hell. Felém bökött egy bottal, és hirtelen elkezdett valami fényes dolog kiáramlani a testemből, egyenesen a pálcába. Éreztem, ahogy gyengülni kezdek. Elveszítettem a gyorsaságot, és a vámpír erőmet is.

- Ezzel meg is volnánk – szólalt meg pár perc múlva Hell. – A kapu nyitva áll előtted.
- Hogy fogom megtalálni, akit keresek?
- Majd odabent segítenek.
- Miért, van recepció? – próbáltam humorizálni.
- Igen.
Hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam. Ugye ezek csak marháskodnak velem?
- Ez most valami vicc? Mert ha igen, akkor elég jó volt.
- Tényleg vicc volt – röhögött Hell. Egy szemforgatás kíséretében ott hagytam őket.

Olyan furcsa ez a világ. A zseblámpát nem ismerik, de ahogy elnézem a recepció fogalmával eléggé tisztában voltak.
Ha már a zseblámpánál tartunk. Idelent egyáltalán nincs rá szükség. A falakon sorban fáklyák égnek, mutatva az utat. A hely egyébként elég rémisztő. De hát mi vártam? Kacsalábonforgó rózsaszín kastélyt? Már a kapuőrök sem néztek ki leányálom-ként. A falakról folyamatosan valami fekete maszlag csöpögött. Nem tudom mi, de talán nem is akarom megtudni. Ahogy előre haladtam, egyre kezdett kiszélesedni a járat, végül elértem egy nagyobb helységhez, ahonnan folyosók ágaztak mindenfelé. Minden folyosó mellett egy-egy fekete kőszörny. A másik oldalon pedig mindegyre vörös táblák voltak, rajta fekete írással.
Közelebb mentem, és mindenhol nevek voltak dátumokkal ellátva. Ha jól látom, ez a 06’-asok sora. És így szépen sorban mentem tovább, ameddig meg nem találtam a nekem megfelelő táblát.

A szememet végigfuttattam a neveken, és a beérkezési dátumokon, amikor hirtelen megakadt egy néven a szemem. Hát Amy is ide került? Megnéztem a cella számát: 160. Beszélnem kell majd vele. Tovább néztem a neveket, amikor megtaláltam Kevint is. Amilyen mázlim volt – már ha lehet annak nevezni, hogy itt vagyok ebben az elátkozott veremben-, a két cella egymás mellett volt. Felkaptam a megfelelő kulcsokat, és elindultam.

Rohantam, ahogy a lábam bírta. Így vámpír gyorsaság nélkül kissé lassabban ment a dolog. Csak rohantam, rohantam és rohantam. De legalább megéri. Enyhén szuszogva, de boldogan figyeltem a mellettem elsuhanó számokat: 123, 124, 125... és így tovább. Már a 150-esnél tartottam. Még jobban megszaporáztam a lépteimet, és akkor elértem a 160-161-es cellákat.

Amint benéztem, két kezemet a rácsokra tettem, és sírva borultam le a földre. Zokogtam. Talán a megkönnyebbüléstől? Talán attól, hogy nem volt hiábavaló ez az egész? Vagy, hogy újra láthattam Őt? Talán mind a három.

Könnyeim patakokban folytak a padlóra, mindegyre gőzzé válva, az itteni hőmérséklet miatt. Egy kezet éreztem az állam alatt. Lassan felemelte a fejem, és belenéztem az aranyszínű szempárba. Elmosolyodott, és lemorzsolta könnyeimet.
- Ne sírj, drága Medisonom. Minden rendben van.
Én csak még jobban sírni kezdtem. Annyira hiányzott a hangja. Az arca, a pillantása, az érintése. El se merem hinni, hogy végre itt vagyok. A kulcsot kivettem a zsebemből, és próbáltam beletenni a kulcslyukba, de nem ment Annyira remegett a kezem a sírástól, hogy Kevin inkább elvette tőlem a kulcsot, és ő maga nyitotta ki a cellát. Félre kúsztam egy kicsit, mert felállni még mindig nem tudtam. Szerelmem kijött a cellából, és azonnal magához szorított. Pár pillanat után hátrébb húzódtam, és elkezdtem csókolgatni az arcát, és a száját. Egyre hosszabban nyomtam rá ajkaimat az övéire, míg végül csókban forrtunk össze.

Közben a könnyeim hullottak továbbra is.

- Miért sírsz még mindig? Hiszen itt vagyok – kérdezi mosolyogva Kevin.
- Pont azért – mondtam szipogva. – Annyira hiányoztál. Mindened! A csókod – simogattam meg az ajkait -, az érintésed. – Megfogtam a kezét, és belesimultam a tenyerébe. Istenem, mennyire hiányzott ez!
- Te is ennyire hiányoztál nekem. Talán még jobban – suttogta, majd újra megcsókolt.

- Amy is itt van - mondta, miután elváltak ajkaink.
Elmosolyodtam, és meglengettem az orra előtt a kulcsot.
- Tudom. Őt is ki akarom vinni.
- De várj… nem csak egy személyt lehet kihozni?

Hirtelen bevillant a három boszival való beszélgetésem, és eszembe jutottak a mondatok, amiket Múlt mondott:

„-A vámmal egy lelket elhozhatsz onnan. De jól jegyezd meg: egy ajándék, csak egy lélek.
Jövő elmosolyodott. Nem tudom miért, hiszen szerintem nem most van itt a mosolygás ideje. Mindentudó tekintetét az enyémbe fúrta, és a végén már szinte kacagott.”

Hirtelen én is nevetésben törtem ki, amit Kevin nem egészen értett. Tehát ezért viselkedett furán Jövő! Tudta, hogy nem hallgatok Múlt-ra, és még egy embert ki akarok szabadítani? De vajon sikerrel járok?

Gyorsan Amy cellájához mentem, és amikor megláttam felragyogott a szemem. Ő is felállt, és csodálkozva nézte, ahogy kinyitom a cellaajtót. Lassan lépkedett ki rajta, nekem pedig újra folyni kezdtek a könnyeim.
Megöleltem, és a fülébe suttogtam:

- Köszönöm.

Azt hiszem örökké hálás leszek neki, amiért nem hagyott meghalni.

- Nem, én köszönöm. És ismételten sajnálom, amit veled tettem.
- Az már a múlt – mondtam neki mosolyogva. – Most a jövőre koncentráljunk, és arra, hogyan juttatlak ki mindkettőtöket. hiszen elviekben én csak egy embert vihetnék ki – mondtam, miközben elhúztam a szám. Megtöröltem könnyektől maszatos arcom, és kézenfogva rohanni kezdtünk a kijárat felé. De amint mind a hárman kiléptünk a járatból, a fekete kőszörny életre kelt. Miért is hittem azt, hogy könnyű lesz? Ó, igen Medison. Csak kiviszed őket, azt a két idióta melákot a kapuban leütöd, és minden happy.  De naív vagyok Istenem!

- Ezt elintézem én, ti rohanjatok! – kiáltott Kevin, és az öklével szétütötte a kőszörnyet. De miért is lett volna ez is ilyen könnyű? A szörny elemeiből azonnal újra összeállt, és újra szerelmem felé indult.
- Gyere Kevin! Nem hiszem, hogy gyorsabb lenne nálad! – kiáltottam vissza neki a járatban, és ahogy hallottam ő is elindult a kapu felé. Mi már ott tartottunk Amy-vel, a két kapuőr pedig oldalt állt. Szerintem észre sem vették, hogy valami bibi van. Gyorsan kirohantam Amy-vel, Kevin pedig a vámpírgyorsaságával kislisszolt a két őr között.

- Hé! – kiáltotta Hell. – Ez így nem kóser! Az egyikőtök jöjjön vissza!
Úgy tettünk, mintha nem hallottuk volna. Phil és Natalie csatlakoztak hozzánk, és így beleugrottunk abba a járatba, ami visszavezet a három boszorkányhoz.

- Megmenekülünk! – kiáltotta Amy, és a nyakamba ugrott. A két szörny nem tudott utánunk jönni, mert a járat valami okból kifolyólag lezárult. Talán Jövő segített nekünk. Hiszen neki látnia kellett, hogy jövünk majd.

- Azt hiszem nem kéne előre inni a medve bőrére, kicsi lány – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögött.

Csöbörből vödörbe kerültünk. Ugyanis a hang az árnyőrök leendő királyának hangja volt. Megfordultam, és szembetaláltam magam szüntelenül vigyorgó képével.

- Te lennél az a kis angyalka, akit az embereim nem tudtak elkapni? – kérdezte kissé gúnyos, kissé hitetlenkedő hanghordozással.
Én pedig felszegett fejjel válaszoltam neki: - Igen, én.

2 megjegyzés:

Kripi írta...

De cuki!!!! Már alig várom a folytit, h megtudjam hogyan szabadulnak meg mégis :)
Pussz: Kripi

Névtelen írta...

Köszönöm!:) Nem, nem tévedsz:)
Nagyon tetszett! Imádom ezt a történetet...:) Sejtettem, h nem adja fel ennyire könnyen Medison, és meg is mentette a húgát is és Kevin-t is:)
Ugye nem kerülnek bajba emiatt?
Mi lesz M-el? o.O
Még egyszer köszönöm, pussssz
Barbee