Az oldal automatikusan átirányít az új weboldalamra!

2009. szeptember 21., hétfő

2. fejezet

Sajnálom ezt a sok kihanyást, de itt a következő fejezet. Figyelmeztetek mindenkit, hogy  kedves főszereplőnk karaktere egy icipicit megváltozott, de erre van magyarázat. Nem ebben a fejezetben fogjátok megtudni, hogy mi, és nme is a következőben. de ígérem, hogy megmagyarázom. Bár elég egyszerű a dolog. De nem rizsázok. Itt a feji!


2. fejezet 
Átlépés után elég meglepő volt. Mindenre számítottam, csak erre nem.  
Lenéztem a lábam elé, és gyorsan hátra ugrottam egyet. Egy síron álltam. Nem akartam ezzel megszentségteleníteni. Belegondoltam, nekem milyen lenne, ha az én síromon állnának. Igen, gondolom már rájött mindenki: egy temetőben voltam. Éjszaka. Elég hátborzongató. És ami a legszörnyűbb, hogy itt nem égtek mécsesek, csak a messzi távolban láttam egy-egy fáklyát pislákolni. A baglyok huhogtak a fán. Mint a legrosszabb horrorban, csak annyi különbséggel, hogy ez a valóság. A szomorú valóság. Mellettem egy árnyékot láttam, és mintha mozgott volna. Amilyen gyorsan csak tudtam, megpördültem támadóállásban, de csak egy angyalszobor volt mögöttem, amin a széltől mozgott a rajta lévő borostyán, ami benőtte. 
Miután túlléptem ijedségemen, elindultam. Hogy merre, azt magam sem tudom, csak minél hamarabb ki akartam jutni erről a helyről. 
Már láttam a távolban, a temető vaskapuját, miután pedig kijutottam rajta, elfogott a megkönnyebbülés. 
Végre kijutottam arról a síri helyről. 
A temető körül erdő volt, és mivel nem látok jobb megoldást, elindulok a sűrűjébe. Csak kijutok valahol. A királynő nem adott semmi térképet. Gondolom még ő maga sem járt itt. De azért kedves lett volna tőle, ha elenged velem egy kísérőt. De már utána vagyok. 
Már egy jó ideje sétáltam, amikor neszt hallottam tőlem jobbra. Oda kaptam a fejem, és már nyúltam a tőr felé, de hirtelen felszállt egy bagoly az egyik ágról. Megkönnyebbültem. Persze a tőrt a kezembe vettem, ki tudja, kik vagy mik járnak erre. Lenéztem a fegyvert markoló kezemre. Amy-é volt. Emlékszem, eleinte azért tartottam magamnál, hogy azzal öljem meg, mostanra pedig emlékezés céljából. Könnyek gyűltek a szemembe, az emlék hatására. Azt a napot nem felejtem el soha. Elvesztettem egy napon őt - aki mint kiderült a húgom-, és a szerelmemet. De nem szabad az emlékekre gondolni. Most a célnak kell előttem lebegnie: ki kell szabadítanom Kevint. Jelen pillanatban csak ez számít. 
Megszaporázva lépteimet, elindultam tovább. Előttem egy ösvény volt, így jobbnak láttam rátérni. Bölcsebb a járt utat használni, mint azt, ami nincs kitaposva. Megint neszt hallottam, megmarkoltam a kezemben a tőrt. A nesz egyre hangosabb lett, én pedig körbe-körbe forogtam, hogy honnan jöhet, mert nem tudtam beazonosítani. Hirtelen, már nem hallottam semmit. Megnyugodtam, és elindultam volna tovább, de egy pillanat alatt elsötétült előttem a világ, a fejemre mért erős ütés miatt. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a föld felé borulok, és onnan semmi. 
***

Füst szagot éreztem. Igen. Határozottan füst szagot. De ki gyújtotta meg? Lassan kinyitottam a szemem, és az első amit észrevettem, hogy hajnalodik. Miután tágult a látásom, láttam magam előtt egy férfit aki a tűz mellett ült. Fekete ruhája volt, a haja pedig enyhén csapzott, szinte már rasztás. 
- Hol vagyok? – kérdeztem, miután már teljesen feleszméltem.
- Szerbusz angyalkám. – Közelebb jött hozzám, és közelhajolt az arcomhoz annyira, hogy éreztem a lehelete bűzét.
- Ismered a tic-tac-ot? Csak mert ha igen, rád férne egy kis lehelet frissítés – vetettem oda gúnyosan. 
Válaszul egy akkora pofont kaptam, hogy a fa, aminek neki voltam kötözve adta a másikat. Tehát nem ajánlatos felbőszíteni. 
- Ne bőszíts fel, mert akkor nem élve, hanem holtan viszlek el a főnökhöz. 
- Ki a főnököd? – kérdeztem kíváncsian, bár a szám nehezen mozgott az előbb lemért ütés miatt. 
- Ahhoz neked semmi közöd. Majd megtudod, ha elviszlek hozzá.
Majd visszaült a tűzhöz. Elkezdtem mocorogni, hátha találok valami szabadulási lehetőséget, talán kilazul a kötél vagy valami ilyesmi, de ez nem jött össze. Ahogy szabadulni próbáltam, valami megbökte az oldalam. Ez a barom elfelejtette elvenni Amy tőrét! Nem tudom, ki lehet a főnöke, de hogy az alkalmazottai két ballábasok az is biztos. Szerencsére háttal ült nekem, így nem látta, amikor nehézkes mozdulatokkal kihúztam a tőrt a tartójából, és elkezdtem a köteleimet eloldozni vele. Nem indult könnyű feladatnak, de végül sikerült kiszabadulnom. Amilyen halkan csak tudtam felálltam, és elindultam az erdő felé. 
Be nem figyeltem, és ráléptem egy éppen az utamban lévő ágra, ami hangos reccsenéssel adta meg magát súlyomnak. A francba! A pasi miért is ne, pont felém fordult. Na, azt hiszem itt az ideje kereket oldani! Használni akartam a vámpír gyorsaságom, de valamiért nem működött. Így maradnom kellett sajnos az emberi tempómnál. De mi a franc lehet velem?
Ahogy rohantam, az utamba akadó ágak egytől egyik az arcomba csapódtak. Aztán valamiben felbuktam. Miért is ne! Fekete füst kezdett az arcom előtt megjelenni, aztán emberi formát öltött. A pasi állt előttem, és a hajamnál fogva felráncigált. A torkomból egy sikoly tört fel, mert nagyon fájt.
- Mit képzelsz magadról, te kis ribanc?! – üvöltötte a képembe. – Hogy csak úgy elszökhetsz tőlem? Nagyon tévedsz!
Akkora pofont lekevert nekem, hogy megint elájultam. 
***
Valami puha van alattam… Mi a fene? Az erdő fája, aminek nekikötözött, hirtelen luxus lakosztállyá változott? Lassan elkezdtem kinyitni a szemem. A fejem és a szám persze iszonyúan sajgott. Gondolom felrepedt az ajkam. Nem is csodálkoznék rajta. Az a pasi rendesen tudott pofont osztogatni. 
Mikor teljesen kitisztult a látásom, megláttam az ágyam mellett egy barna hajú lányt. Ott ült egy székben, és engem figyelt. Mikor rá fordítottam a tekintetem, felcsillant a szeme.
- Phill! Gyere felébredt! – kiabálta a lány.
Lassan felültem, az ajtóban pedig megjelent egy fiú. Lassan odajött hozzám, én pedig az ágy másik végébe húzódtam. Rémesen kiszolgáltatottnak éreztem magam. A szobát vizslattam valami fegyver után, de nem láttam semmi kézzel fogható dolgot. 
- Nem kell félned – mondta a fiú. – Mi nem akarunk bántani.
Belenéztem tengerkék szemeibe, és hittem neki. Látszott rajta, hogy nem hazudik. Ha az auráját is láttam volna, az még nagyobb segítség lett volna, de így csak a szavainak hihettem. Az aura látás ugyan is még nem fejlődött ki teljesen nálam. 
- Mi történt? Hogy kerültem ide? – kérdeztem kissé rekedtes hangon. megköszörültem a torkom, és már is jobban éreztem magam.
- Hát, megtaláltalak azzal a férfival. És láttam hogy eszméletlen vagy. Kiszabadítottalak, de sajnos az a szemét eltűnt. – Ökölbe szorult a keze. 
- Te ismered azt a pasit?
- Igen. – Egy ideig csend, aztán megint megszólalt: - Ő ölte meg a szüleinket.
- Sajnálom… - suttogtam alig hallhatóan.
- Nincs semmi gond – felelt nekem halvány mosollyal. – De tőled mit akart egy árnyőr?
Hirtelen Se köpni, se nyelni nem tudtam. Egy árnyőr? Láttam a Bűbájos boszorkákat, de azt hittem az csak egy kitalált butaság.
- Olyanok, amint amik a Bűbájos boszikban vannak?
Mind a ketten értelmetlenül néztek rám. Csak legyintettem egyet, hogy semmi értelme sincs annak, amit mondtam. 
- De mit akart tőled? – tette fel újra a kérdést a fiú. 
- Honnan tudjam? És azt is honnan tudjam, hogy ti nem akartok rosszat nekem?
Elég rosszul eshetett nekik, mert hirtelen meghűlt a levegő.
- Egy köszönöm is elég, amiért nem hagytam, hogy ott helyben kinyírjon!
- Amúgy sem akart volna. Azt mondta, hogy elvisz a főnökéhez. – Erre a mondatomra a srácnak és a csajnak is tátva maradt a szája.
- Vigyázat, a végén még belefészkel egy kismadár… - morogtam az orrom alatt. nem tudom mi van velem, de eléggé megváltozott a természetem, mióta átjöttem ide. Lehet, hogy a levegőváltozás teszi. 
- Nyugi, ha madár közeledik, azt észrevesszük – zökkentett ki morgós hangjával a srác a gondolatmeneteimből. – De ha már magácskának így felvágták a nyelvét – mondta ki gúnyosan a mondatot-, akkor legalább a nevét elárulhatná.
- Medison - mondtam szűkszavúan. – És a ti neveteket megtudhatnám?
- Az én nevem Phill, ő pedig a húgom Natalie.
Natalie még mindig megszeppenve állt az ajtóban, ellenben a testvérével, aki elég furcsán méregetett engem. Eléggé felbőszíthettem. 
Ahogy néztem Natalie arcán, Amy-t juttatta eszembe. Aztán valami oknál fogva eleredtek a könnyeim, és keservesen zokogni kezdtem. 
Két meleg kezet éreztem magamon. Az ölébe húzott, és úgy csitított. 
- Miért csináltad ezt Phill? 
- Sajnálom… Nem akartam veled goromba lenni, de nagyon kihoztál a sodromból.
-Se…se… semmi… baj – mondtam ki akadozva a szavakat, amikor már alább hagyott a sírásom. – Nem a te hibád. Csak… eszembe jutott miért jöttem ide. És fogalmam sincs, hogy juthatnék el oda.
Még mindig szipogtam, de már nem annyira. Ez a sírási kitörésem, most nem tartott olyan sokáig, mint az elmúlt héten. 
- Szívesen segítünk, csak mond meg miben – mosolygott rám Natalie bíztatóan.
- Igazából ez egy elég hosszú história. Elég annyi, hogy valahonnan meg kell tudnom, hol a Lelkek börtöne. És előtte beszélnem kell a Társasággal.
Értetlenség ült ki az arcukra.
- Nehogy azt mondjátok, hogy nem ismeritek a Társaságot?
- Nem, de mesélj… mit tudsz róluk?
- Hát csak annyit mondtak nekem, hogy három boszorkány féleség…
Hirtelen felcsillant az arcuk, és Phill heves bólogatásba kezdett.
- Tudunk segíteni, ugyanis tudjuk, hol találod őket. A Lelkek börtönét nem, de ők majd megmondják. Azért nem tudtam mire utalsz, mert itt nem a Társaságnak, hanem az Idő boszorkányainak nevezik őket. Látják a múltat, a jelent és a jövőt. 
- Óhh, az remek – eresztettem meg egy mosolyt. Máris közelebb kerültem a célomhoz, és ezzel Kevinhez.
- De arra még mindig nem tudjuk a választ, hogy miért akart engem egy árnyőr elrabolni. Tényleg, hogy szabadítottál ki? – fordultam a fiú felé kíváncsi szemekkel.
- Hát le akartam nyilazni az árnyőrt, ugyan is egy fény nyíllal el lehet őket pusztítatni…
- Bocsi, hogy beleszólok, de milyen nyílról beszélsz?
- Igazából semmi különlegessége nincs, csak hogy a Fény virágának a nedvével van át itatva. Ezért nevezzük fény nyílnak. Ebből a virágból nagyon kevés van, én is nehezen találtam meg. De szerencséd van, mert ez a virág annak a helynek a közelében nyílik, amit keresel. Ezért nem is nagyon merik megközelíteni az árnyőrök. Így a boszorkányoknak nyugtuk van. De visszatérve a kérdésedre, nem tudom. Lehet, hogy fel akartak áldozni. Ugyan is azok a pletykák terjednek, hogy az árnyőröknek új királya lesz, aki megrögzötten utálja az angyalokat. Ne kérdezd, hogy miért. Az előző királyt megölte, és most ő került a trónra. Gondolom fel akart áldozni.
- Honnan tudod, hogy angyal vagyok? – néztem rá nagyokat pislogva. Ennyire nyilvánvaló lenne?
- Azon aggódsz, hogy hogy jöttem rá, miközben téged fel akartak áldozni? Mondhatom szép – nevette el magát. – Amúgy onnan jöttünk rá, hogy elég hamar begyógyultak a sebeid. Mivel nem hideg a bőröd és a szemednek sincs vörös vagy arany színe, így nem volt nehéz kikövetkeztetni – fejezte be az okfejtést. 
- Jó megfigyelő vagy – mosolyogtam rá. – Mikor indulunk? - Tértem rá a következő témára.
- Amint elég erős leszel.
- Remek – ugrottam ki az ágyból hirtelen, ezzel együtt majdnem lelöktem az ágyról Natalie-t. – Teljesen jól vagyok, tehát akár azonnal indulhatunk.
Phill nagyot súhajtott.
- Rendben, de megtudhatnánk mi ennyire sietős?
- Nem véletlenül akarok menni a lelkek börtönébe. – nagyot nyeltem. El kell nekik mondanom. nem azért mert muszáj, hanem mert úgy érzem így fer velük szemben. Segítenek nekem, és ezt sosem fogom tudni nekik meghálálni.
- A szerelmemet megölték a vérfarkasok. Érte akarok elmenni oda – mondtam szomorú hangon. Natalie persze azonnal odajött hozzám, és vigasztalni kezdett.
- Részvétem – suttogta a fülembe. – Akkor induljunk azonnal.
Összekészítettük a szükséges dolgokat, mint kiderült Phill elhozta a táborból minden cuccomat, amy tőrével együtt. Készülődés közben elmesélte, hogy szökött meg előle az árny őr. Miért is ne, köddé vált. Reméljük már elfelejtette engem, mert ha nem, akkor nagy gondban leszünk a későbbiekben. 
Végül felszerelkezve elindultunk a boszorkányok lakhelye felé.


3. fejezet MEGLEPI!

A fejezetet egy kedves olvasóm írta, aki fel is vett msn-re. Nem tudta kivárni, ezért az én elmondásom alapján megírt egy folytatást. Bár egy pár helyen át írtam, hogy egyezzen az én 2. fejezetemmel, de ez a rész nem sok. Ha jól emlékszem valami 3-4 mondat :) Remélem tetszeni fog. Ezt teszem meg 3. fejezetnek, a negyedik fejezet viszont már a saját írásom :) Remélem tetszeni fog ez is. A helyesírási hibákat mind a kettőben nézzétek el, mert már most mennem kell, mert holnap suli pff nah de elég a rizsából... itt a feji :)


Natalie-val és Phillel legalább egy órája bandukoltunk az erdőben. Nagyon megszerettem őket, a csekély idő alatt,amit velük tölthettem. És úgy vettem észre, hogy ők is kedvelnek engem. Nagyon barátságos, közvetlen, jószívű emberek. Biztos vagyok benne, ha vége ennek az egész rémálomnak, és Kevinnel újra együtt leszünk, akkor nagyon közeli barátságba kerülünk velük. Az erdő sűrű volt és az aljnövényzet tele volt mindenféle bogarakkal. Tudom elég fura, hogy irtózom a bogaraktól, de ez van, mit lehet ellene tenni? 
- Egy óra múlva alkonyodik, szerintem le kéne táborozni éjszakára, hiszen sötétben reménytelen lenne oda eltalálni- szakított ki elmélkedésemből Phil, ő ment elöl, mögötte Natalie és végül Én. Phil nagyon udvarias, minden faágat mely elénk kerül szívélyesen lefogja míg átmegyünk. Majd újra átveszi az irányítást.
- Keletre, nem messze innen van egy kis rét, amely tökéletesen megfelel-válaszolta Natalie, nyugalmat illusztráció hangján. Mióta angyal lettem,az emberek hangja alapján megtudtam állapítani, főbb tulajdonságaikat. Ez jó adottság, mert így tudom kivel érdemes szóba állni. Mármint ha bárkivel beszélnék. Kevin elvesztésével hatalmas fájdalom társult, melynek egyik következménye, hogy nagyon kevés emberel indítványoztam társalgást. Az utóbbi pár hónapban csak Natalie és Phil, akikkel közelebbi viszont építettem ki.
- Ez remek ötlet, Medison neked is megfelel?- kérdezte Phil, mostanában nagyon el kalandoznak a gondolataim, és rendszerint, akkor kapcsolok, mikor valaki felszólít.
- Igen tökéletes- válaszoltam kicsit megkésve. Phil és Natalie már hozzá szokott a szétszórtságomhoz, mely annak tudható be, hogy egyre közelebb érek a célomhoz, és folyton azon ábrándozok, milyen lesz újra Kevinnel. Remélem megtudja nekem bocsátani, hogy így elhagytam. Életem legrosszabb döntése volt, de ha nem teszem meghalt volna. A tudat, hogy miattam ölte meg magát szörnyű, remélem a királynő megengedi, hogy együtt legyünk. Ha mégse, akkor meg kell értetnem Kevinnel, hogy lépjen tovább, habár tudom, mennyire abszurd és lehetetlen kérés, hiszen én se tudom elfelejteni. Napról napra egyre jobban szeretem, néha úgy érzem, hogy nem is vér folyik az ereimben, hanem az őt tápláló szerelem…
- Auuu – és igen a gondolkodásnak, nem más a következménye, mint egy szép hasra esés, a koszon, bogaras földbe.
- Medison jó vagy?- hallom Phil, ideges, aggódó hangját, egyre közelebbről.
- Igen, jól vagyok,csak rám nagyobb hatással van a gravitáció- válaszolom, miközben Phil felsegít a földről. Az egy órás út alatt nem is tudom hányadik esésem volt. Azt hittem angyallá válásommal az is jár h egyszerre több dologra is tudok figyelni, de úgy tűnik ez csak vámpírszokás. 
- Segítsek vagy tudsz menni egyedül is?- kérdezi Nat, és közben fürkésző pillantásokat vet rám Phillel együtt.
- Igen tényleg jól vagyok, csak...- és hirtelen minden elsötétült körülöttem. Súlytalannak éreztem magam, mint aki lebeg… Ilyet éreztem, mikor nagyival beszéltem, vagy mikor a királynővel, de akkor minden fehér és világos volt. Most pedig minden sötét. Az utolsó dolog amit éreztem, az egy fájdalmas ütés volt a fejemen. Tehát valószínű, hogy leütöttek és elájultam. Klassz…azt hittem az angyallá válásom után, nem lesz részem ilyesmiben, még egy dolog, amiért jobb a vámpíroknak. De várjunk álljunk meg egy szóra, leütöttek? Mégis ki? És hol van Phil, és Natalie? Mi történt? Hogy nem vette észre hármunk közül valamelyikünk? És meddig leszek itt? Remélem Natalie és Phil jól vannak… Meg kell próbálnom kinyitni a szemem. Oké, úgy tűnik ez nem megy, akkor jöjjön a beszéd…
- Segítség!- akartam kiabálni, de nem ment. Persze, hiszen elájultam, de tudatomnál vagyok, tehát valamelyest, csak van különbség az emberi ájulás és az angyali ájulás között. Ha esetleg megpróbálom összpontosítani a külvilágra valamit csak érzékelek….. Pár másodperc múlva éreztem, legalább van haszna, az angyallétnek. Igen, éreztem, hogy mozog a testem, de hova visznek? És ki visz? És egy vagy két ember? Egyáltalán emberek? Vagy ember? Egy biztos, ha kérdéseimre választ akarok, sürgősen fel kell kelnem. Ha sikerült érzékelnem, azt hogy mit csinálnak vagy csinál a testemmel, akkor talán fel tudom ébreszteni magam….
És sikerült, elkezdtem pislogni, és lassan, egyre tisztább lett a külvilág. Egy férfi kezében voltam, de nem ember volt az biztos. Ezt honnan tudtam, onnan hogy kék aura vette körül, melynek okát nem tudom. Várjunk csak… aura?! De hisz… én nem is látom az aurákat! De az embereknek nem lehet ilyen aurája. Legalábbis a királynő azt mondta. De ha nem ember, akkor mi?
- Na végre, hogy felébredtél, cicus – mondta, a borostás, vörös szemű, fekte vállig érő férfi, aki kezeiben vitt. A hangja barátságtalan, riasztó volt, teljesen kirázott tőle a hideg, és féltem. Nem tudom megmondani, mitől jött ez a reakció, de egyben biztos voltam, nem barátságos tea délutánra visz.
- Engedjen el!- kiabáltam, és közben elkezdtem kapálózni.
-Cssss, nyughass kislány, úgyse hall senki. Viszont idegesít a rikácsolásod! Tehát ha jót akarsz magadnak, akkor fogd be szépen a szádat!- mondta gonosz vigyorral a száján. Ha lehet még jobban megrémisztett. A hangja elégedettségről és büszkeségről árulkodott. Nem tudtam mire vélni. A szemei vörösen ragyogtak, mintha megnyerte volna a főnyereményt. 
- Ki maga? Mit akar tőlem?? És hol van Natalie és Phil?- nem tudtam, mire vélni ezeket a jeleket, így rákérdeztem a három legfontosabb kérdésre.
- Az nem lényeg, hogy én ki vagyok. Egy árnyőr, ennyi legyen elég. És most elviszlek a főnökhöz. Phil és Natalie alatt a csajra meg a csávóra gondoltál akik veled voltak? - kérdezte, csak bólintani tudtam, a torkomban lévő gombóc miatt. – Ők már a túl világon lógnak- ennyi kellett a könnyeimnek. Ne!Ne!Ne!Ne!- akartam ordítani, de nem bírtam. A zokogás teljes erővel elárasztott, csak erőtlen sikításra futotta. Csak zokogtam, és nem értettem, mért kellett így történnie. Ők olyan jók, kedvesek voltak, mér pont ő? És a legrosszabb, hogy mind miattam. Mért kell mindenkinek meghalnia, aki közel kerül hozzám? Mi vagyok én a halál földi helytartója? Miért pont nekik? Hiszen még olyan sokáig élhettek volna. Elmélkedéseimből az „ébresztett” ki, hogy az árnyőr leejtett, és mellettem ő is földre rogyott.
- Medison, jól vagy?- olyan volt, mintha Phil aggódó hangját hallanám, de az lehetetlen, hiszen ő halott. Nagyszerű, már képzelődöm is- Medison! Mondj valamit!- és megláttam egy alakot előttem, aki felemel. A könnyeimtől nem láttam semmit. Egy kéz ért az arcomhoz, és törölte le a könnyeket. És megláttam őt. –Én is meghaltam?- kérdésem alig volt hallható, de úgy tűnik ő megértette.
- Nem, nem haltál meg. És én se, vagyis meghaltam, de angyal lettem, Natalieval együtt. Ez hosszú történet, majd később megbeszéljük, rendben?- kérdezte Phil kedves mosollyal. Nem bírtam megszólalni a megkönnyebbüléstől, és kimerültségtől, ezért csak bólintottam. Majd a vállaira hanyatlottam. Ő felvett és elindult velem. Nem mentünk sokáig, lerakott és eloldozta a köteleket, melyek idáig bilincsben tartottak. Leültetett egy fa tövébe és leguggolt elém.
- Elmegyek fát gyűjteni, az erdőbe tűznek. Ne mozdulj! Ha bármi van, kiabálj! Rendben?- mondta aggódva, nem bírtam meg szólalni a gombóc miatt, ami a torkomban volt, így csak bólintottam. Ő megpuszilta a homlokomat, majd távozott. Nem tudtam megszólalni, pedig rengeteg kérdésem lenne. Mikor azt hittem, hogy meghaltak, sokkot kaphattam. Alig hiszem el, hogy angyalok lettek. Félek, hogy csak álom és felébredek, aztán a rút valóságban kötök ki. Ahol ők nem élnek, hiszen meghaltak. Nem, nem haltak meg, csak újjá születtek. Nem tudom, hogy mért csodálkozom rajta, hiszen nálunk tisztább, önzetlenebb, becsületesebb emberrel még nem találkoztam. Egyértelmű, hogy ők megkapták ezt a csodát, és sokkal jobb nekik, így hogy angyalok, mint sem halottak. A szívemről egy nagy kő esett le. Most már sokkal jobban éreztem magam. Elhittem, hogy ez a valóság és tényleg „élnek”.Így hát fölálltam, és felállítottam a sátrat, melyet Phil hozott táskában a hátán.
- Hah, látom már jobban vagy- mondta Phil mosolyogva, mikor visszaért egy halom fával. Én pont befejeztem a sátorállítás, hála angyal látásomnak, tökéletesen láttam a sötétben, így nem volt gond eligazodni, a használati utasításon. Phil megcsinálta tüzet, és leültünk mellé. Jobra tőlem foglalt helyet, egy karnyújtásnyira. Most, hogy jobban szemügyre veszem, a kék pólójánál has részén volt egy nagy vérfolt. Valószínű, hogy ott szúrta le az a szemét.
- Elmeséled, hogy mi történt veled, miután én elájultam?- kérdeztem a szemébe nézve, ő pedig elkezdte mesélni a történetét…  
  

2 megjegyzés:

Rika írta...

Szia Angyal! Annyira örülök, hogy végre van friss. :D Nagyon klassz lett mindkettő. Ami te írtál, meg a másik is. Már allig várom, hogy Phill elmondja a történteket.... Remélem részletezed:D Gratula! És várom a folytit. :D
Rika

Angyal írta...

Szia!
Örülök, hogy tetszik. A folytiról nem mondok inkább semmit :P