Az oldal automatikusan átirányít az új weboldalamra!

2009. május 15., péntek

Tiltott végzet 4. fejezet




4. fejezet- Magányos angyal


Amikor elmúlt a hasamról a húzó érzés, már a sötétben voltam. Egyedül. Itt nem volt olyan jó, mint a fényben nagyival. Ott meleg volt, boldog voltam, és ő is velem volt. Itt pedig csak hideg ürességet érzek, és fájdalmat. A fájdalom, amit a vállamban éreztem. Mintha Pandóra szelencéjébe csöppentem volna. Itt minden egy helyen van. Minden ami rossz a világban. A félelemről nem is beszélve. A körülöttem lévő üres feketeségről eszembe jutnak a velem történtek. A Vadász fekete szemei. Mit akarhat tőlem? Hiszen én nem tudok semmit. Nagyi is elmondta nekem amit tudott, de én ezekkel mit kezdjek? Nem sokkal lettem okosabb. A legfontosabb kérdéseimre, amik talán segítettek volna kirakni a puzzle-t, nem kaptam választ.

Mit akart nagyi a Társasággal mondani? És főleg Kevinnel milyen szándékai vannak? Legszívesebben ordibáltam volna. Ki kiabáltam volna magamból ezt a sok kérdést ami nyomta a lelkem. Hmm. Lelkem. De ha visszatérek a való életbe, ez sem lesz sokáig. Már itt a sötétben is alig érzem. Mintha satuba nyomnák, és morzsolnák össze apró darabokra. De ha megszűnik a sötétség mi lesz? Ha a Vadász karjaiban találom magam, akkor nem éri meg ez a sok szenvedés. Lehet, hogy még rosszabb halálom lesz, mint így. Nagyi nem nagyon tért ki rá, hogy vadászik... így inkább felkészülök a legrosszabb kínokra.

Vajon mennyi ideje lehetek itt? Már minden fájdalmasabbnál fájdalmasabb halálnemet végiggondoltam, de még mindig itt vagyok. Lehet, hogy ezentúl ez lesz az állandó állapotom? Kómába estem volna a fejsérülésem miatt? Nem nagyon tudom milyen kómásnak lenni, de mindig is úgy képzeltem el, hogy ez is egy állapot, amikor ez ember tudata be van zárva valahová. Most én is ezt érzem. A saját testem rabja vagyok. Az elmúlt nap után, most először vágyom Amy és Kevin társaságára. Még mindig jobb az ő turbékoló párosukat nézni, mint meredni a feketeségbe.

Már nem reménykedek. Itt ragadok örökre. Egyedül, magányosan. De legalább nagyi itt lenne velem.
-Medison... - ez meg mi? Mintha valaki a nevemet suttogná.
-Kérlek ébredj fel - igen, határozottan. Ez a hang tényleg engem szólít.
-Héé! Itt vagyok!- kiabáltam - Segíts kérlek!
A hangom visszhangzott, majd elnyelte a sötétség. Mégegyszer kiabáltam. Már nincs válasz. Sírva leborulok és ököllel püfölöm a "földet".
-Medison! - felkaptam a fejem. Megint hallom a hangot. De már erősebben. Ez nem lehet.
Lassan felálltam és elkezdtem rohanni. Azt nem tudom merre. Csak rohantam, hátha még közelebbről hallom a hangot. Közben folytak a könnyeim. Megállíthatatlanul. Aztán amikor már kifáradtam erőtlenül csuklottam össze. És csak sírtam.
-Itt vagyok! - sírtam - Itt vagyok... - aztán elhalkult a hangom, és már csak a zokogásomat lehetett hallani. Ki akarok innen jutni! Nem akarok már egyedül lenni.
A végén a sok sírástól már elfogytak a könnyeim. Lehajtott fejjel, összekuporodva ültem tovább, és merengtem. Hogy min? Azon amin ez alatt az idő alatt oly' sokszor. Hol vagyok? Mit akar tőlem? Ki ő... mind megválaszolatlan kérdés, amire ki tudja kapok-e még választ.
Ahogy ültem, egy érintést éreztem a vállaimon. Hát mégis megtalált valaki? Felnéztem. De csalódnom kellett.
Vagy mégsem? A távolban megláttam egy pislákoló fényt. Felé rohantam. Amikor odaértem, megláttam egy ajtót. Ragyogott. A nyílásokból aranyszínű fény szűrődött ki. Kimerjem nyitni? Szétnéztem a hátam mögött. Elég hülye reakció volt. De mi van ha van ott valaki, és nekem nem szabadna kinyitnom? De belül valami most azt súgta, nyissam ki az ajtót. Megtettem. A látvány ami elém tárult nem volt valami szép, de nekem most mégis ez volt minden vágyam.
Magamat láttam. Az ágyamban feküdtem, és azt hiszem aludtam. A fejemet fehér kötésbe bugyolálták, mint ahogy a vállamat is. Az alkaromon pedig egy szép kis gipsz ékeskedett. De ami a legszebb volt az egészben, az az, hogy nyugodt voltam. Ahogy néztem magam, az ajtó felől motoszkálást hallottam. De inkább nem léptem ki a feketeségből. Érdekelt ki az, és mit akar tőlem.
Kevin lépett be a szobába. Odajött az ágyam mellé, és suttogta:
-Medison, kérlek ébredj fel!
Ez a pár szó szeretettel árasztotta el a bensőmet. A szívem vadul kalapálni kezdett. Csak azt nem értettem, hogy miért. Anya is aggódott már értem. Nem értem mi olyan nagy cucc...
-Medison - suttogta megint a nevemet.- Tudom, hogy hallasz.
Honnan tudja? Óóó... azt hiszem én már tudom. A szívem nem csak itt a lelkemben, hanem a testemben is egyre szaporábban kezdett dobogni.
Mint egy kis gépezet ami hirtelen meglódult, jelezve, hogy ki akar törni onnan, ahol éppen most van.
Egyre közelebb mentem a nyitott aranyfényű ajtóhoz. Lassan ki kéne rajta lépnem. Nem nézhetem magam ahogy alszom. Fel kell ébrednem, beszélnem kell Kevinnel. És ha felépültem, menekülnöm kell. Nem tehetek mást. Még nem vagyok angyal, hogy szembeszálljak vele. Igaz, azt sem tudom angyalként képes lennék-e rá. De ha mégis, meg kell próbálnom.
A fény jó hatással volt rám. Kezdett visszajönni az önbizalmam. Ami a sötétben elveszett, azt most a fény által visszanyerem. Nem késlekedhetek tovább.
Kiléptem az ajtón, be a szobámba. Most két Medison volt egy helyen. Igaz az egyik Medison-azt nem mondom, hogy én, hisz mind a kettő én vagyok - de az egyik láthatatlan volt mindenki számára. A másik Medison az ágyban feküdt, és aludt. Lassan Kevin mellé léptem, és felnéztem az arcára. Most legalább észrevétlenül nézhettem, és fürkészhettem. Meggyötört volt. Mintha okolná magát valamiért. Lehet, hogy miattam? Amiért nem volt velem amikor... megtámadott? Még magamban is nehéz volt az emlékezés. Dehát ő nem tehet semmiről! Ha ez az oka, akkor majd megmondom neki. De persze először fel kéne ébrednem. Azt meg hogy csináljam?
Magam fölé hajoltam. Egyre közelebb. Aztán erős fény, és utána már nem emlékszem semmire. Megint sötétség. De ez most más volt. Amikor kinyitottam a szemem, a szobámban voltam. Kevin ott volt mellettem, és majdhogynem tátott szájjal meredt rám. Lassan felültem. A fejem lüktetett, a kezem fájt, a vállamról már nem is beszélve. Égett. Miközben felültem ő rendezte arcvonásait, és megint olyan meggyötört arccal nézett rám, mint amikor még feküdtem. Elég esetlenül állt ott. Aztán lassan leereszkedett mellém az ágyra. Már megint homályosan láttam. Eleredtek a könnyeim, mint mostanában már megannyiszor. Végül átölelt, és így ültünk addig, amíg a sírásom abba nem maradt.
Megtöröltem az arcomat, majd összeszedtem magam. Mind gondolatilag mind bátorságilag. Hiszen nagy beszélgetés áll előttünk, és azt hiszem ezt ő is tudja...
-Örülök, hogy felébredtél. - mondta bársonyos hangján, majd rám mosolygott. Én is viszonoztam, már amennyire az arcom engedte.A sírástól megdagadtak a szemeim, és elég nehéz volt így mosolyogni.
-Én is örülök neki. De annyiból jó volt, hogy sok dolgot megtudtam és megértettem.
Megmerevedett. Erre biztos nem számított.
-És mi lenne az a sok minden?
-Ha elmondanám, úgysem hinnéd el. -sejtelmes akartam maradni. Lehet, hogy nem is tud semmit.
-Tégy egy próbát... - mérges hangja nem derített valami jó kedvre. Dühösen néztem rá. Ezt ős is észrevette, mert rögtön kedvesebb hangnemet ütött meg - Kérlek...
-Rendben. Rajtam ne múljék... De előtte... - éppen keltem volna fel, de visszanyomott az ágyra. A kezei hidegek voltak, de jót tettek az égő vállamnak. Felszisszentem. Rosszul mozdultam, és belenyilalt a fájdalom. Ő azt hitte miatta van, ezért gyorsan elkapta a kezét.
-Nem miattad van. - mondtam neki. -Csak rosszul mozdultam, azért fájdult meg.
Biccentett egyet.
-Miért akartál felkelni? - veszekedett rám. - A te állapotodban most nem valami jó járkálni. Az orvos is megmondta.
-Dehát... - hebegtem. Még anya sem beszélt velem így. Ennyire féltene? - Csak egy pohár vízért akartam lemenni.
-Hozok én. Várj meg itt. Egy perc és jövök.
És már ott sem volt. Egy perc múlva tényleg visszajött egy pohár vízzel, és egy fájdalomcsillapítóval.
-Az orvos írta fel.
Bevettem, majd letettem a poharat az éjjeliszekrényemre. Aztán felé fordultam.
-És most szépen elmondasz mindent ami történt. Az elejétől a végéig...


Szeretnélek megkérni benneteket, hogy aki elolvassa kérem írjon kritikát :) Amúgy felhívnám a figyelmet, hogy sikerült chatet és zenelejátszót tenni a blogba :)
Ja és még valami... ez a fejezet tudom, hogy most egy kicsivel rövidebb lett mint az előzőek, de ebben a fejezetben csak ennyit akartam leírni. A folytatás nem tudom mikor jön, de remélem még a hétvége folyamán sikerül megírnom :) Ha viszont már nem tartotok igényt a folytatásra szóljatok :) puszi mindenkinek!

14 megjegyzés:

Nessie írta...

Szia! Én mindig igényt fogok tartani a folytatásra, úgyhogy folytasd hamar. Nem baj hogy rövidebb lett. Így is nagyon jó. Nagyon tetszik a történet. Imádom!!!! Puszillak :D

Olgus írta...

Nem tartunk igényt??? Mire gondolsz ezt nem lehet csak úgy abba hagyni főleg ne most hagyd abba!!! Szerintem nem is kell abbahagynod!!! Nagyon jó ahogy leírod az érzéseket... ez a fejezet egyszerűen bámulatos... igan tényleg rövid de nekem ez teccik a legjobban mert itt annyira jól fejezted ki Melanie érzéseit... Na mit ömlengek itt!! De hát ez egyszerűen mesés lélegzet elállító... imádom!!! Hát gondolom ez nem volt nehéz kitalálni a hat oldalnyi ömlengésből, de ha én egyszer elkezdem... juuhj ember legyen a talpán aki le tud állítani!! Kevin aggodalnassága és gondoskodása nem meg a féleelme engem is meglepett... Száz szónak is egy a vége: NE HAGYD ABBA ÉS HA EZT A TÖRTÉNETET BEFEJEZED AKKO SE!!!!
Jah és nagy Evanescence rajongó vagyok!!!:)Tudom hogy ez nem tartozi ide de nagyon megörültem mikor megláttam itt egy két számon:D!!!
Na a kisregényem a végéhéz közeledik. ÍÍÍÍRJ!!! És ne hogy abba hagyd!!!!!

Szandy írta...

Szija:) Én is igény tartok a folytatásra:)minden percben megnézem hátha feltettél egy új fejezetet:) nagyon jól irsz:)és ez a téma is szuper:) nah szóval ne hagyd abba:)puszi
Lexíí

Moll Rowan írta...

Hy!! Nekem is nagyon tetszett ez a fejezet is!!! És NE HAGYD ABBA!!!!!

Anita írta...

én is osztom azt a vélleményt, hogy ne hagyd abba. csak ma találtam rá erre az oldalra, és nagyon tetszik a történeted. Kiváncsivá tett. Úgyhogy folytasdd, ha időd engedi. Mert tényleg jó történet.

isabella black írta...

ANNYIRA JÓ!!! ANNYIRA JÓ!!! ANNYIRA JÓ!!!
Még hogy nem tartunk igényt folytatásra?!? Hogy vagy képes még csak feltételezni is ilyesmit??? Alig várjuk a folytatást!!!!!!!!!!!! (és bocsi mindenkitől h többesszámban irtam de sztem mások is igy gondolják)
Szóval még csak annyit hogy: MÉG MÉG MÉG!!!!!!!
Pucca!!!

Angyal írta...

Nessie: köszi a bíztatást :) úgyhogy ha már ennyien győzködtök, most elkezdem a folytit írni :)
Olgus: én pont az ellenkezőjét gondolom arról amit te írtál. Mármint szerintem nem tudom leírni az érzéseket. Abbahagyni pedig még nem fogom :) meggyőztetek :P És örülök, hogy te is szereted az Evanascence-t :)
Szandy: köszi :) De azért minden percben ne nézd meg. Olyan gyorsan nem írok :P
Moll Rowan: jó jó jó... nem hagyom abba :)
Anita: örülök, hogy megtaláltad az oldalamat. Annak pedig mégjobban, hogy még tetszik is :)
isabella black: én nem mondanám, hogy annyira jó... de ha te mondod... :) és nyugi, lesz folytatás :)
Amúgy így összességében köszönöm, hogy írtatok. Mostmár eltudom képzelni, mit érezhetnek a merisek, ha nem kapnak kritikát, vagy ha épp kapnak. Amúgy nem érdemlem meg ezt a sok jó szót amit írtatok. Még nagyon kezdő vagyok, de azért igyekszek. Vagyis próbálok. És mégegyszer nagyon köszönöm, hogy szántatok időt a kritika írásra :) puszi nektek! És igyekszem a folytival ;)
Ja és Olgus: amit te írtál, ez ahhoz képest már nem kisregény, hanem egy egész sorozat :P

isabella black írta...

Na idefigyelj Angyal!!!!
Meg ne lássam még egyszer h olyat irsz h nem érdemled meg a dicséreteket meg h nem vagy jó iró!!!! Meg h kezdö vagy... Ha most kezdö vagy akkor milyen leszel haladóként? Vagy profiként??? Mert szerintem ezt már nem igen lehet fokozni!!!! Remélem a többi feji is megállja a helyét ahogy az eddigiek is!!! Bár remélnem sem kell annyira jók az eddigiek....
puxxxxxaaaaa

Angyal írta...

Isabella... hogy úgy mondjam elfogult vagy. Hány történetet, vagy ficet olvasol? Mert ha keveset, akkor ajánlom a merengőt. Ott sokkal jobbak vannak :D Én azokhoz képest nagyon kezdő vagyok :)

isabella black írta...

Angyal! Hát...elég sok ficet olvasok...meg annál is több könyvet...őszintén szólva mást sem csinálok reggeltől estig csak olvasok...még a suliban is, de nem ám a tananyagot!!!xD
Szóval visszatérve a ficre sztem jó kis történet és lehet h elfogult vagyok de nekem télleg teccik...eddig legalább is...a folytatás csak rajtad múlik. Különben nekem az teccik a ficedben h eltér azoktól amiket eddig olvastam...olyan egyedi...teccik h megjelenik benne a menyország (legalább is a kapuja). Valahogy emlékeztet a fantasy filmekre amikről néhány b.nőm áradozik jukasra beszélve a felsőtestem különböző részeit. Különben szoktam olvasgatni a merengőt. Van néhány jó történet ott is csak nekem az a bajom velük h túlságosan ragaszkodnak a Twilight-hoz...nincs benne semmi egyedi (tisztelet a kivételnek). Számomra felüdülés a te történetedet olvasni.
Na puszika! (L)

isabella black írta...

Különben mikorra várható a folytatás???
Remélem minél hamarabb érkezik!!!!!!!
(L)(L)(L)

Angyal írta...

Hát most Voikinak köszönhetően lett egy új fejlécem :D Kb. 15 perc múlva felteszem, és elkezdem írni a következő fejezetet :D

tanyacullen írta...

Szia!
Nagyon jó ez a feji is! Már nagyon várom a folytatást! Eddig Voiki oldalán olvastam, de elmondtad a blogodat. Akkor mist itt olvasom! Kb úgy várom a folytit mint a BD fejezeteit Úgy hogy siess!
Üdv: Tanya Cullen :P

Henna írta...

Imádom. Imádom. Imádom. Tényleg tetszik. Bocs, hogy csak most sikerült reagálnom, de el voltam havazva... :S De a lényeg, hogy tényleg tetszik amit csinálsz
Pux
Henna